A Breviáriumből már ismert kolostor Tiszaújfalun varázslatos hely, egészen csodálatos kisugárzása van. Egyfajta, szinte leírhatatlan béke, mely az embert magával ragadja és felemeli. Nagyon sok bencés háznak sajátja ez – szerte a világban –, ám itt a különleges az, hogy a szántóföld kellős közepén, kukorica és búzatáblákkal övezve áll egy zárda és az ő temploma. Ahogy a rend alapítója, Kühár Flóris bencés atya írta 1937. októberének közepén, a vonatról látva a Zárdatemplom építkezését: „homokon építette vasbeton alapra, semmiből a hit”.
Bár a rend alapítása 1928-ban még a boldog békeidőkre tehető, majd’ egy évtizeddel később, szinte lehetetlen korban és lehetetlen körülmények között, de mégis megszületett a zárda. A templomot 1937. június 20-án kezdik építeni – szintén Flóris atya megfogalmazásában: „Az építés megkezdődött, a fundamentum felásva” –, majd az elkészültét követően 1943. június 4-én szentelték fel. Vagyis hat év alatt épül fel a templom, úgy, hogy az utolsó két évben (1941. júniusától) Magyarország már aktívan részt vesz a második világháborúban.
A közösség alapítását követően 87 évvel, Szent Benedek Leányai Közösség születésnapján hangzottak el az alábbiak, melyeket ismét elolvasva talán más környezetben is értelmet kaphatnak.
Egy születésnap, mindig jeles esemény, hiszen megemlékezik valaminek a megszületéséről és ünnepli azt, hogy köztünk van, hogy velünk él. Különösen igaz ez közösségekre, hiszen ott nem csak az individualitás van velünk, hanem a közösség ereje is.
Szent Szerafim atyát – aki az 1800-as évek elején Oroszországban szintén apácamonostort alapított – egyszer egy fiatalember megkérte, hogy tanítsa meg a belső imára. A kérést bizony ma sem könnyű teljesíteni, de mégis érdemes néhány percet szentelni e gondolatnak és szándéknak.
Ausztriában, Mariazell környékén, az Alpokban van egy hely, ahol egy virágos mezőn megpihenve csodálatos látvány tárul a szemlélő tekintet elé. Felidézve az ott látott képet, az ember hosszasan el tud gondolkodni a Szerafim atyához intézett kérésről és Szent Szerafim tanításairól, melynek fókuszában az önzetlen szeretet minden felettisége és fontossága rendkívüli hangsúlyt kapott.
Megtanulni úgy élni, mint a hegyek. Szilárdan, kitartóan és megingathatatlanul. Történhet bármi, a hegy mindig a helyén marad. Mindig erős. Csodálatos alap, amire mindig építeni lehet. Szimbolizálja az örökkévalóságot, az állandóságot. A hegy túl van az idő emberi léptékén, mégis mindig jelen van. A hegynek más a ritmusa. A hegy nem siet sehová. Egész egyszerűen csak van. Létében megvalósítja a nyugalmat és a jelenlétet. Megtanít a belső szilárdság fontosságára.
Megtanulni úgy élni, mint a mezők virágai, mint a pipacs. A pipacs, a hegyhez képest megszületik, él és növekszik. Növekszik a fény felé. A növényt a fény élteti. A növény keresi a fénnyel a kapcsolatot. Keresi a fényt. Ahogy a pipacs, a mező virágai a jövő felé mutatnak és megkérdezik, hogy mi felé akarsz növekedni, mivé szeretnél válni? A pipacs hajlékony és alázatos, de ami látszólag a leggyengébb, sokszor az a legerősebb. Önzetlenül és miértek nélkül virágzik és van. A fényt, amit kap, azt megosztja másokkal, a virágjában, a színében, a lényében, a szépségében, a csodájában. Kiárasztja a világba a szépségét, az illatát. Ezért pedig nem kér cserébe semmit. Megtanít arra, hogy a tiszteletnek és az önzetlen szeretetnek önmagában van a jutalma. Elmondja ugyanakkor azt is, hogy a múlandóság az, ami igazából felértékeli a jelent és megmutatja az emberi találkozások fontosságát. Nem tudhatjuk, hogy a holnap is elhozhatja-e újból e találkozást. Ez adja a találkozások megismételhetetlenségből fakadó értékét. Segít megtalálni mindazt, ami törékeny, ami múlandó – és mégis hatalmas érték.
Megtanulni úgy élni, mint vizek, mint az óceán. Az óceán a hegy és a pipacs egyfajta ötvözeteként is tekinthető. A hegy hatalmas és mozdulatlan. A pipacs kicsi és törékeny. Az óceán végtelen és dinamikus, ám ritmusával megtanít például lélegezni. Hullámok ritmusa a légzés ritmusa. Megtanít, hogy a szabályos ritmus nem csupán másodpercekben, hanem percekben, órákban, és sokkal-sokkal hosszabb dimenziókban is értelmezhető. Amikor belélegzek, befogadom a külvilágot. Amikor kilélegzek, kiárasztok valamit a külvilágba. A ritmus független az ütemek között eltelt időtől, pusztán az ütemek közötti egyenlőség és szükségszerű egymásutániság szabálya. Minden vízcsepp tudja, hogy ő az óceánnal egylényegű, de mégis minden vízcsepp önálló. Megtanít arra, hogyan tudunk úgy egy közösségben, a közösség részeként egyek, individuumok lenni úgy, hogy közben a közösség is egy marad. Az ember az óceánnak a felszínét érzékeli, ugyanakkor a mélye rejtve marad. A felszíne hullámzik, morajlik. A mélyén, nyugalom és csend van. Az óceán sokkal több annál, mint amit látunk belőle. A gondolatok jönnek-mennek, de lényünk mélye mozdulatlan és mégis folyamatosan fejlődik. Segít abban, hogy meglássuk, a kettősség mögött (fent és lent, kint és bent, magasan és mélyen) mindig ott van az egység – melynek feltétele az részek egyensúlya önmagukkal és egymással.
Visszatérve azonban az Alföldre, azzal, hogy a világháború közepén Flóris atya és Skolasztika nővér vezetésével és sokak szeretetteljes támogatásával, segítségével és áldozatával meg tudott születni az, aminek ma az évfordulóját ünnepeljük, csoda történt. Azzal, hogy a Kolostor mai lakóiként és a Közösség tagjaiként ezt meg tudták őrizni, szintén csodát tettek. Ahogy a Mindenható Isten gondoskodik arról, hogy mindez holnap is megélhető legyen és segít abban, hogy Közösségük új tagokkal gyarapodjék, szintén csoda történik.
Tekintsük azonban történelmük bármely pillanatát az alapítástól a jelenig, három alapvető üzenetük minden ponton tetten érhető, mely ma is sugárzik lényükből és minden alkalommal érezhető és tapintható a Kolostorban:
- Légy megingathatatlan!
- Keresd a Fényt!
- Lásd meg az Egységet
Egy más megközelítésben mondhatnánk azonban azt is:
- Légy megingathatatlan, mint a hegyek!
- Keresd a fényt, mint a mező virágai!
- Lásd meg az egységet, ahogy a vízcsepp a végtelen vízben!
Így tekintve, az Alpokban látott hegyek, előtte a tó és a tó partján a virágos zöld mező tökéletesen örökítik meg mindazt, amit a Bencés Nővérek az Alföldön jelentenek.
Isten éltesse hát a Bencés Nővéreket! Kívánunk mindannyiuknak Áldást, Kegyelmet, Békét de mindenekelőtt és felett Szeretetet, hogy legyen erejük megőrizni és továbbvinni mindazt, amit eddig oly nagy erőfeszítések és áldozatok árán megteremtettek és elértek, hogy:
- Maradjanak megingathatatlanok!
- Keressék és osszák meg a Fényt!
- Lássák és mutassák meg az Egységet!
Így a fentiek után 14 évvel, egy új esztendő hajnalán, készülve az előttünk álló feladatokra és kihívásokra, talán érdemes megfontolni, hogy magunk miként tudunk még inkább megingathatatlanok lenni? Miként tudunk még több Fényt befogadni és még több emberrel igaz módon megosztani azt? Miként tudjuk megtalálni az egységet önmagunkban, önmagunkkal és a világgal?
Miként tudunk a világban élni – mint a hegyek, a mezők virágai és a felszínek vizei –, de nem a világból?
Legyen mindehhez erőnk, kitartásunk, bátorságunk, támogatásunk és elszántságunk!
Legfőként azonban legyen mindez azért,
hogy mindenben Isten dicsőíttessék – Ut in omnibus glorificetur Deus!
