Mióta a koronavírus tart sokszor és sok helyen tapasztalható összefogással lehet találkozni, de sajnos igaz az is, hogy a közöny mértéke (és elfogadottsága) is jelentősen megnövekedett. Poláris világban élünk így az előbbi kettő kéz a kézben járása nem meglepő – inkább természetes. A közöny azonban fura jószág, mert egyik sajátossága, hogy érzéketlenné teszi az embert egy adott területen. Ezért van az, hogy kialakulását sokszor észre sem vesszük önmagunkban. Más megfogalmazásban az ingerküszöbünket jelentősen torzítja, így szinte nem is reagálunk már bizonyos történésekre, mert azokat megszokottnak – és ezzel elfogadottnak – tekintjük.
Ez az egyik fontos probléma. Használnunk kell a saját belső (környezettől független) értékrendünket és ki kell mondani, hogy attól, hogy valami megszokott, még nem biztos, hogy jó. Attól, hogy mindenki csinálja, még nem szükségszerűen jó. Nem csupán általánosságban kell élnünk e megállapítással, hanem konkrét esetben is. Félreértés ne essék, nem ítélkezésről van szó, hanem objektív megállapításról. Egy következő lépés már, hogy mit lehet tenni az elfogadottnak tekintett esemény(ek) bekövetkezése ellen – de ez nem a közöny fogalmának kérdése.
A második fontos probléma pedig, hogy mindazon tények és történések következményei, amikkel szemben közönyössé válunk, nem elsősorban azokat fogják terhelni, akik azokat elkövették. Azzal, hogy az érzelmet csökkentjük önmagunkban (és így közönyössé válunk), a szeretet áramlását is csökkentjük önmagunk körül – mert elfordultunk valamitől. Nem az elkövetőkkel szemben van tehát dolgunk, hiszen az ítélkezés nem feladatunk. Sokkal inkább kell önmagunkban a belső értékrendünket megőrizni és tisztán életben tartani, mint egyfajta lámpást.
A kialudt lámpás mindig sötétséget, hidegséget és a szeretet hiányát hozza – végső soron pedig a valódi élet nélküliséget jelent. Emberként pedig pont az ellentétes irányba kell haladnunk. Ezért vagyunk itt a Földön: hogy tanuljunk, hogy szeressünk és ezzel fejlődjünk.
