Általában mindannyiunknak van legalább egy kedvenc tanára valamelyik iskolából, ahová jártunk. Mitől volt kedvenc ez az ember? Miért szerettük? Mi az, ami megragadt bennünk?
Az esetek legnagyobb részében tudtuk, hogy igazságos velünk, hogy bízhatunk benne és tiszteltük a tudásáért. Azok az emberek, akiknek e három minőség nem jelent semmit, nem fogják azt mondani, hogy volt kedvenc tanáruk. Nekik “példaképeik” lesznek az életükből, akik valamit szerintük “ügyesen” csináltak – általában tisztességtelenül.
Akiket tanárként szerettünk, olyan minőségeket hordoztak, melyek számunkra kedvesek voltak, melyek biztonságot jelentettek. Kerestük a társaságukat, jól éreztük magunkat velük. Mert biztonságban éreztük magunkat velük.
Akikben e fenti minőségek jelen voltak, tudták azt is, hogy a tudás nem birtokolható. A tudás megismerhető és e megismeréssel felelősség is jár: aki a tudást megismerte, annak azt tovább kell adnia. Úgy kell megtennie, hogy a saját egyéniségén keresztül, önmaga minőségéből valamit még hozzáadva tudja átadni. Ettől válik érthetővé és elfogadhatóvá azok számára, akik még nem ismerik.
A jó tanár pontosan tudja azt is, hogy tanítvány mikor áll készen arra, hogy valamilyen új tudást befogadjon. Az idő előtti megismerés pont ugyanakkora baj, mint a túl későn történő megismerés. Az előbbi esetben még éretlen a tanítvány és nincs meg benne az a felelősség, mely a megismert tudás helyes használatát biztosítaná. Az utóbbi esetben pedig a fejlődés üteme törik meg, hiszen a talulás elemei egymásra épülnek és egy alsóbb rész nélkül a felépítmény leomlik, vagy alapok nélkül lóg a levegőben.
A jó tanár jó tanítvány nélkül tehetetlen. A befogadáshoz elengedhetetlen a befogadó. Így jön létre az egyensúly és így születik meg a tudás áramlása.
Jelenits István atya és Tarnóczy Zoltán tanár úr emlékére
