Régebben, évszázadokkal ezelőtt, amikor még sokkal kevesebben voltunk, arányaiban sokkal többen tudták, hogy mi helyes és mi nem, hogy mi tisztességes és mi nem. Mára ez az arány teljesen a feje tetejére állt és egyre kevesebben értik e minőségek valódi jelentését. Többen mantrázzák, hogy persze, a gyerekeink a legfontosabbak és nekik akarunk jót és értük dolgozunk. Az esetek legnagyobb részében ez azonban képmutatás. Ott van mögötte ugyanis az önzés, hogy alapvetően nekünk sem volt könnyű, mi sem ajándékba kaptuk és nekünk is nagyon keményen meg kellett dolgozni mindenért, amink van.
A kérdés azonban másként is feltehető: amiért így “megdolgoztak” sokan, abból mi az, ami az emberek hasznára fordítható? Mi lesz a felhalmozott vagyonnal? A válasz a legtöbb esetben az, hogy semmi olyan, amitől valóban és összességében nekünk mindannyiunknak lenne jobb. Persze feltehető a kérdés, hogy miért dolgozzak azért, hogy másnak (értsd: idegeneknek) jobb legyen? Erre három szóval lehet válaszolni: szeretet, önzetlenség, egyensúly.
Azért vagyunk a Földön, hogy hozzá tudjunk tenni valami újat, hogy hozzá tudjunk adni valami többletet. Ezt nem anyagiakban kell mérni. Ha a becsületességünket tettük hozzá, akkor nagyságrendekkel többet tettünk mint a világban ma nagyon sokan. Ha a tisztességünkkel gyarapítottuk a világot. szintén előrébb léptünk.
A folyamat azonban nem tud úgy működni, hogy akkor délelőtt tisztességes vagyok, viszont délután egy kicsit azért tisztességtelen leszek, mert összességében kicsit többet voltam tisztességes, mint amennyit nem voltam az. Ez a gondolkodás a tisztességes tetteket is értéktelenné teszi és a “mérleg” azonnal egyensúlytalanná válik.
A kulcs az önzetlenség. Vagyis ha azért vagyok tisztességes, mert ezért cserébe várok valamit, akkor teljesen értéktelen amit tettem. Ha mindezt önzetlenül teszem, akkor válik értékké, akkor mondhatom azt, hogy valamit hozzátettem a világhoz.
A kapzsi ember azonban csak elvesz, hiszen számára az önzetlenség fogalma nem értelmezhető. Véleménye szerint küzdjön mindenki ugyanúgy, mint ő – és kész. Előbb, vagy utóbb pedig rá fog jönni, hogy mindaz, amit felhalmozott, valójában értéktelen – mert átmeneti. E felhalmozás pedig azzal egyenlő mértékű fájdalommá és keserűséggé fog átválzotni akkor, amikor a szembesül ezzel az értéktelenséggel.
Nem kell aszkéta életet élnünk, ezt senki nem várja el tőlünk. Azt viszont igen, hogy felelősen éljünk. A világban, de ne a világból! Tisztelettel és alázattal.
