Az Egyháznak sajátos mérőeszközei vannak a „sacerdotium” (59) lemérésére. Ha ezt a szót halljuk: pap, papság, és ha nem vagyunk telítve a mai demagógia szóhasználatának mindent bepiszkító mellékzöngésével, kiérezzük belőle, hogy a pap – a népből vett közvetítő Isten és az ember közt, hogy az Istennek bűnökért való ajándékait és áldozatait bemutassa, aki együtt érez azokkal, kik tévednek és tudatlanságban szenvednek, mert maga is gyarlósággal van övezve.
A papság, amikor jelenti egyúttal azt, akinek keze az áldozattól terhes és arca fényes az Isten arcától, aki előtt állnia kell, jelenti azt a szívet, melynek dobbanása a részvét, a másokért való élet, melynek üteme az örök az áldozat örök egymásutánja, ritmusa.
50 év – ebből a dobbanásból, ezzel a ritmussal – annál az egyszerű falusi papnál is nehezen mérhető dimenzió, hát még annál, akinek lelkébe minden percben beragyog az az isteni szó, mely Szent Péter kupolájának benső peremén aranymozaikkal ékeskedik. „O pastor Ecclesiae, tu omnes Christi pascis agnos et oves” – „Egyház pásztora, te Krisztus minden juhát és bárányát őrzöd.”
(Pastor ecclesiae)
BR