Az ember ég felé tárt karokkal imádkozik; ez az ősi vallási gesztus kifejezi az embernek ég felé való lendülést, de kifejezi azt a távolságot is, mely az Istent az embertől elválasztja. A misztikus ezt a távolságot akarja áthidalni; a Végtelent karjaival szeretné ölelni; nemcsak szólni hozzá messze hangzó szavakkal, de hallani őt a lélek csendjében; nemcsak tudni róla, de megnyitni szemét a Világosság lélekható sugarai előtt. A misztikus szíve nem a távoli eszmény felé dobban, hanem a jelenvalót zárja magába.
Mily különösen hatnak azok a szavak, me4lsekkel egy Krisztus után 800 körül élő mohamedán nő, a bosrai Rabia, nyilatkozik az ő Ura előtt: „Én Istenem, most elhallgatott a nap zsivaja, elcsendesültek a hangok, meghitt kamrájában örül a leány szerelmesének. Én pedig magányomban örvendek a Te jelenlétednek. Mert Téged vallak az én szerelmesemnek.”
Hasonló hangokat másutt is hallani a Krisztust nem ismerő világban, Ezek az emberiség ádventi korszakának hangjai. Ádventben áll mindenki, aki az Isten jelenvalósága, közelsége után sóvárog.
(Az elveszett paradicsomtól…)