Krisztus mindenben hasonló lett hozzánk, a bűnt kivéve. Neki is meg kellett vívnia azt a harcot, mely az ő híveire, titokzatos testének tagjaira vár. Az ő halálküzdelme mindenben – mintája a mi halálharcunknak. „Ő a kezdet, övé az elsőség mindenben, őbenne lakozik minden teljesség.” Övé az elsőség mindenben. A halálküzdelem borzalmában is. Milyen borzalmas lehetett az az éjszaka a Gethsemani-kertben! Az Úr elkezdett bánkódni és szomorkodni. Azt mondá: „szomorú az én lelkem mindhalálig.” A világtörténelemben nem volt ehhez hasonló szomorúság. Azon a tavaszi éjszakán, a húsvéti készület idején az Isten Báránya készül az áldozatra. Az ő szomorúságából mi csak annyit érezhetünk át igazán, amennyi belőle emberi. Mert emberi szívnek csak ennyi a teherbírása. De azt a szomorúságot, mely az Istenembert, a Megváltót elborítja, csak sejteni tudjuk és ehhez is szeretetünknek beléje olvadására van szükség. Ez az a szent beleérzés, mely odaállít minket a Gethsemani-kertbe, és Krisztus keserű poharát megízlelteti velünk. Az Emberfia – visszaborzadt a feloszlástól. Hasonló lett hozzánk abban is, hogy a lélek ugyan kész, de a test erőtlen.
(Az örökélet forrásai…)