A hit tartalmában mély, titokzatos eszmék, valóságok vannak, amelyekhez se a szem, se a fül, se más érzékszervünk közvetlenül nem férhet hozzá. Ezért használ szent vallásunk is jeleket, mert a jel közvetlenül az érzékre hat és az érzékszerv útján az elmét, az észt, a szívet is könnyebben ráirányítja a titokra. Amikor az Egyház templomait, istentiszteletét, a jelek, szimbólumok, jelképes cselekmények nagy sorozatával díszíti, gazdagítja, akkor voltaképpen a jó Istent utánozza. Mert az Úristen a teremtéssel a világot megtöltötte jelekkel, ezáltal tette lehetővé, hogy az ember az érzéki világból, fölemelkedjék a szellemig és a Teremtőig. De az Úristen, mint a természetfölötti rend alkotója is állított a világban jeleket, szent jeleket, melyekről a Szentírás minden könyve beszél. Az ószövetség, a maga egészében csak jel, előkép, mely úgy mutat az újszövetségre, mint árnyék a valóságra. A mi hitünk legtitkosabb jele maga az Úr Jézus, ezért mondhatja az apostol az Atyaisten misztériumának, titkos jelének, képmásának. De hogyan lehet az Úr Jézus, az élő Isten fia, aki igaz Isten és igaz ember – egyszerre valóság is, jel is?
(Az örökélet forrásai…)