A keresztény misztika megtalálja az egyénnek és a természetnek a kapcsolatát, de még buzgóbban keresi az Istennek és a természetnek a viszonyát.
„Isten a szépség, ki az eget és földet ékesíti. Ő a vagyon, melyből minden teremtmény kiáradt és lényege szerint mégis benn maradt. Ő az égnek, földnek, minden teremtett lénynek a pompája. Ő az élet, kiben minden él, ami lett, és ami lesz.”
A bölcselő pontosan különböztet a Teremtő és a teremtmény tökéletessége közt. A misztikus bár tudja a különbséget, érző intuíciójával mégis feltartozhatatlanul megragadja az Istent abban, ami voltaképp nem az Isten, csak az ő műve. Ezt fejti ki Blosius 37: „Ha a keresztény ember a természetben valami szépet, kedveset, a teremtményben tökéletest lát. Vonatkoztassa Istenre, aki ősforrása mindennek. Ragadja meg őt, az esendő teremtmények fölé emelkedvén szeretettel.”
Mi jogosítja fel a misztikust erre az Istenhez emelkedésre? „Minden tökéletesség, mit a teremtményben szétszórtan találunk, benne egységben van; őbenne van a dolgok ősformája, ősképe, őbenne van minden lét.”
(A misztikus természetszemlélet alapjai)
BR