Ahogy a magyar gótikus dómok kőbe formálják a középkori Summák diadalmas, egységes világnézetét, ugyanúgy próbálkozik a nagy feladattal – kis helyen, szűk falusi templomban egy vidéki vándorpiktor a maga ecsetjével. Kövessük csak az ő gondolatmenetét azokon a képeken, melyek még megmaradtak. A remekbe sikerült szentély az oktogon három szögével zárul. A zárófal három, ablakkal áttört mezőre oszlik. A középsőn az isten arca néz a népre. A teremtő, megváltó, megszentelő Istené, aki a Kezdet és a Vég. Ahonnét a világosság beragyog a templomba, ugyanonnét ragyog az Isten arca is. Mily egyszerű módja a legnagyobb igazság szemléltetésének. A középkori falusi templom a katekizmust pótolja.
A természet a középkor világszemléletében háttérbe szorul; a természet szimbolummá válik, tükörré, melyben a szellemi, az isteni elme ragyog át. A középkori művészet Szent Pál szemével nézett: nunc videmus per speculum in aenigmate, most tükrön át, rejtélybe látunk – a földi életben; az Isten arca rejtőzik a természetben és kinyilatkoztatásban; ezeken át nézzük őt, akit az élet után facie ad faciem, színről-színre fogunk látni.
(Velemér)