Az emberi lélek létének, mibenlétének megismerése nehéz bölcseleti feladat. A filozófiatörténet kezdetei óta benne van ez a kérdés az emberi gondolkozás sokszor tekervényes és zűrzavaros pályájában. Hogy a gondolkodó ember nem tudja megismerni azt, ami legközelebb esik hozzá, ami legbensőbb mivoltát alkotja, saját lelkét, az mindenesetre különös jelenség. De vajon nem ugyanígy vagyunk-e a látással is – nemde, ami nagyon közel van a szemünkhöz, azt látjuk legkevésbé. A nagy távolság és a nagy közelség egyformán akadálya a látásnak; a szem nem látja önmagát, csak tükörben.
A lélek oly közel van hozzánk, hogy egészen bennünk van, oly közel van hozzánk, hogy vele látunk, gondolkozunk; csodálkozunk-e tehát azon, hogy éppen a lelket nézzük legnehezebben? Most a lélekszemléletnek azt a módját kíséreljük meg, melyet Szent Ágoston fejezett ki frappánsan két szóval: Noverim te, noverim me! 36
Lelkünk meglátásához, megismeréséhez tükör kell; oly tükör, mely a mi látszatvalóságunkat végtelen tökéletességben mutatja – ez a tükör az Isten.
(Isten képe az emberen)