A nagyságos Duna hosszú ívvel nyújtózkodik Almástól az esztergomi várhegy felé, mintha a hegy lábánál meg akarna állni, hogy a hegy gyönyörködjék a folyó tükrében. Messziről dunántúli dombok hullámos hada kíséri. A várhegy előtt kettéválik a folyó, két karjával szigetet zár be. A párkányi híd könnyed ívei lebegnek a tovazajló habok felett, melyek tisztelettel térnek ki az eléjük lépő hegy elől.
A Duna akkor is így tisztelgett az esztergomi várhegy előtt, mikor még ember nem vette a hegyet birtokába, hogy a sasok fészke helyére, a maga várát, biztonságos menedékét ráépítse. A hegy arcéle akkor is kutatóan meredt az előtte hömpölygő vizekre, midőn még csak az elemek hullámzottak benne, és az elemek folyamán nem hajózott még a történelem. A vízcseppek vájták a maguk medrét, hullámaik tovaszálltak a tér és idő medencéjében. A Duna fénylő sávja akkor is végigszelte Európa közepét, midőn az ember még nem adott néki nevet és az emberi szem nem fogta össze térképpé csodálatos pályáját… Az embersors folyamának más erők vájják a medrét: az értelmet sugárzó szem és az akarat ereje. E kettő teszi az embert úrrá az anyag felett.
(Esztergom)