Ameddig szemem lát, tán ugyanaddig nézett 1080 táján az a garamszentbenedeki bencés, aki apátságának ezt az alföldi birtokát kezelte Kürttől Ugig és Alpárig, a váci püspök birtokáig. Falvakat látott, miket ma már nem is látni, halászó helyeket, földmíves és állattenyésztő népek hajlékait, mocsaras, ártéri vidéket, holtágakat morotvákkal körülfont birtokot, melyet ugyancsak nehéz volt körüljárnia… Itt-ott kőegyházak tornyai emelkedtek már, azok hívogatták vasárnap az apátság embereit. A futóhomok, akarom mondani – a régi magyar lélek ideszilárdult, itt volt otthona és hazája a Tisza mentén; itt, ahol az isten háza lett a fundamentuma minden más épületnek, mely a sátrakat felváltotta.
Bizony hamar virágoskertet varázsolt ide szent, erőskezű és bölcs István és László királysága, a megszilárdult egyház a maga püspökségeivel, apátságaival. Attila népe tán csak egy pár napig állhatott itt, Zalán bolgárjait is a monda hozta ide Alpár tájékára, hogy innét futamítsa tovább őket. A magyar kereszténységnek pedig nem kellett egy évszázad, hogy népet rögzítsen, kultúrát teremtsen – „Zalán futása” színhelyének tőszomszédságában.
(Szüret a Tisza mellett)