Ha az ember András király alapítólevelét, majd fiának, Dávid hercegnek 1090 táján kelt adománylevelét olvassa, akkor megérti azt is, hogy a „szent hajdannak” ez a mesébe illő alkotása az ősi magyar vallásos élménynek köszönheti létét, az üdvösségvágynak, a lélek másvilági életéről való gondoskodásnak. A Szent István korában még pogány Árpád-ivadéknak Vászolynak fiai, András és Béla lengyelországi bujdosó korukban veszik fel a keresztséget, testvérük, Levente, pogány marad. Pogány őseik a maguk módján gondoskodtak haló poruk megdicsőítéséről, tovább élő lelkük jósorsáról; erről Attila temetésének leírása és az eddig feltárt fejedelmi sírok tesznek tanúságot.
Krisztus hite tisztultabb eszmét nyújtott a másvilágról, a halottnak nem volt szüksége leölt ellenségekre, rabszolgákra, vele együtt halálba menő ágyasokra, sírjába temetett lovára és fegyvereire. De szüksége volt arra, hogy az örökkévalóságba jócselekedetek és a földön élők imádságai kísérjék; hogy a krisztusi áldozat megújítása, a zsolozsma könyörgése enyhítse tisztuló lelkének szenvedését és segítse az élet Urához való bejutását.
(A tihanyi échóval)