Ha jobban beleásnánk ebbe a talajba, melyen a magyar történelem viszontagságait a Tisza folyton változó, élő, száraz vagy holt medrei (a nép oly találóan nevezi Dögtiszának az itteni holtágat) jelzik, tán még meglátnók azt, hányszor volt már a magyarnak s mostanihoz hasonló szomorú szüretje. A magyar nép mindig gazdag szüretet termelt; vérben, észben, kedélyben, dalban, erőben.
A százezernyi honfoglaló nép a középkor egyik legnagyobb európai államát tudta megalkotni, műveltsége, kultúrájának minden ága méltán versenyzett – a régibb, nyugati népkultúrákkal. Tán IV. Béla vagy Mátyás király magyarja szüretelhetett oly komoran, mint ez a tanyai nép a Tisza mentén. Valaha ily bőven termett a magyar – vért, mint ma a homok a szőlő nedűjét. Mégse volt ára. A magyar vérnek – piaca volt, de ára nem. Kellett a nyugati népek határainak öntözésére a magyar vér Mohinál, Mohácsnál… Kellett a magyar ész is, a magyar tudomány is. Igazán elég volna nyomon követni a magyar értelem vándorúton való szétfolyását, hisz úgy járta Európa egyetemeit, mint a vándorlegény a külföld műhelyeit. De ára sohase volt.
(Szüret a Tisza mellett)