Volt valami furcsa a reggelben. Talán nem sütött annyira a nap. Talán hűvösebb volt, mint ahogy az ablakon kinézve érezte az ember. Vagy csak a madarak nem énekeltek úgy, mint más napokon. Nem tudom. Még csak rossz érzés sem volt benne. Egészen egyszerűen más volt. Pedig a kis falu nem változott semmit az előző nap óta. A csizma ugyanolyan sáros lett, ahogy az ember a szatócshoz ment és elvitte neki a tejet. Az a szűken 240 lélek is mind ott volt, akik a kis települést otthonuknak tudták.
Végezte a dolgát, mint már annyiszor minden reggel. Leült az asztalhoz, hogy reggelizzen. Felöltözve, megborotválkozva, tisztán, ahogy illik. Elvégre a mögötte lévő kemencében sült kenyér tiszteletet érdemel, hiszen magában hordja az Életet. Felesége nem ült az asztalnál. Sosem szokott ott ülni. Meghúzódott a sámlin a sarokban. Legalább akkora tisztelettel néz fel az urára, mint ahogy a férfi a kenyérre tekint. Mégsem néz a férfira. Csak pillantásokat vet rá. Érzi, hogy más a mai reggel. Most nem számít annyira, hogy mi van a jószágokkal. Azok rendben vannak. Biztos nincs gond, hiszen akinek húséget esküdött már 22 éve, minden reggel úgy ül le reggelizni, hogy az állatok már kaptak enni, inni és az istálló is tiszta. A gyerekek sem tudták, hogy pontosan mi történik, de az aggodalom az ő tekintetükben is tükröződött – nem látták még ilyennek édesapjukat.
A délelőtt már nem úgy telt, ahogy a sok-sok elmúlt tavasz után mindig lenni szokott. Érezhetően feszültté váltak mindannyian. Dolog nélkül azonban nem telhet a nap, így a ház előtt, a kertben kerít sort a férfi apróbb javításokra, melyeket már hetek óta el akart végezni, de mindig volt valami fontosabb. Valami, ami nem tűrt halasztást.
Majd’ két évvel később a vacsora ugyanígy találta a családot – illetve csak részben. A gyerekek ültek az asztalnál, aki közül a legidősebb közben a család feje lett. Édesapja nem tért haza a nagy háborúból. Egyedül hagyta őket.
Semelyikük nem értette, hogy mi történt igazán – mind-mind mást nem értettek. A gyerek tudta, hogy 17 évesen még nagyon sokat kellene tanulnia ahhoz, hogy olyan jól bánjon jószággal, szerszámmal, ahogy édesapjától mindig látta. Nem tudta, ki fogja majd megtanítani. Az anya ürességet érzett. Elvettek tőle valakit, akit semmiért nem adott volna oda, inkább önmagát áldozta volna fel. Mégis, a családnak élnie kell. Mindannyiszor, amikor a falu határában lévő kőkereszt mellett elment, tudta, hogy a hitét nem vehetik el tőle. Érezte, hogy erősebb lesz, mindahányszor felnéz a Feszületre. Ebből tudott meríteni a mindennapokhoz. Hogy reggelente felkeljen.
Volt azonban egy dolog, amire semmilyen magyarázatot nem találtak. Miért kellett a Hazáért meghalni? Egész pontosan miért előbbre való a Haza a családnál? Annyi tennivalója lett volna még és annyi szép évük lett volna még együtt. Nem voltak gazdagok. Küzdelmet jelentettek számukra a mindennapok, hiszen a föld és a jószágok éppen annyit adtak, amennyi a következő napra, a következő hónapra szükséges volt. Így visszagondolva rájött, hogy boldogok voltak. Igaz ugyan, hogy valami kis szomorúság mindig vegyült a boldogságba, de ha egymásra pillantottak mélyet ott látták a mosolyt egymás tekintetében. A szeretet és a tisztelet mosolyát.
A férjben sokkal megrázóbb érzések cikáztak. Benne nagyon mély fájdalom volt. Ilyet akkor érez az ember, mikor tehetetlenül betaszítják valahová, ahonnan szíve szerint menekülne, de nem teheti. A lövészárokból nem lehet menekülni. Mi lesz a Hazával, ha ők mindannyian meghalnak? Ki fog enni adni a családoknak? Hogyan fognak az otthon maradottak megélni? Megannyi kérdés, melyekre sehogyan sem talált választ. A válaszok hiánya pedig mérhetetlenül feszítette belül. Egyre inkább menni akart volna. Teltek a napok, a hetek, de a környezet sem szépült, és a düh is csak egyre fokozódott. Sokan meghaltak már azok közül, akikkel együtt került a frontra. Elmentek. Jöttek helyettük újak. Az egyik roham után helyette is jött valaki más.
Elment. Még mindig nem értette. Pedig a Hazárt halt meg. A tisztelendő úr pedig úgy magyarázta neki, hogy a mennyek országa lesz a hazája. Mégis, itt ül a lövészárokban, de senki nem beszél vele, senki nem veszi észre. Furcsa dolgok történnek. Nyúlna a kulacs után, de nem tudja megfogni. Aztán hirtelen látja, hogy a társai valakit visznek. Hiszen őt ismerem – nyilallt bele a felismerés. Ez én vagyok! Nem, az nem lehet! Hiszen itt ülök. Igaz, hogy senki nem vesz észre, de itt ülök és ordítok. Ahogy csak birok. És meg se hallanak.
Este eltemettek. Lehet, hogy meghaltam. Ennek így nincs értelme.
A háború véget ért, elcsendesedett a csatamező, a lövészárok üres, csak a mérhetetlen piszok, felszerelés-maradék és minden más, amit a háború maga után hagy. Csendes eső áztatja a földet. A düh valami furcsa nyugtalanságra változott benne. Ahogy a víztócsa is inkább feszes tükörrel várná a reggelt, hogy aztán a nap melegébe átlényegülve nyugalmat találjon, úgy szeretett volna ő is megértést találni önmagában. Élete történései magyarázatot kaptak. Egy kivétellel.
Nem tudott elszakadni a Földtől. Itt ragadt. Az egy hiányzó magyarázat ide kötötte. Senki nem kérte, hogy haljon meg a Hazájáért. Mégis meghalt. Akkor miért?
Valami készülődik. Megint egy ünnepség. Mint már annyiszor máskor. Ez mintha más lenne. Mit keresnek itt a katonák – ráadásul díszegyenruhában? Még egy tábornok is van közöttük. Ilyen rendfokozatot még sosem láttak, csak mesélték, hogy van ilyen. Mi történik? Ugyanezt kérdezik mellette többen is. A régi bajtársak – akik ugyanúgy mentek el, mint ő – lassan egymásra ismernek és kezd érthetővé válni a környezet. Ők, a díszegyenruhákban, mind miattunk vannak most itt. Meg egy teljes katonazenekar – majd’ harmincan. De miért? Hiszen mi katonák vagyunk – igaz, hogy csak közlegények, meg tizedesek, de a mi dolgunk védelmet és oltalmat nyújtani. És különben is, a háborúnak már rég vége van!
Itt vannak a neveink a táblán. Lehet, hogy ránk emlékeznek.
A nemzeti lobogó felvonásával és a Himnusz felhangzásával egyre többen jelennek meg. Egyre nagyobb erők jelenléte kezd érezhetővé válni, melyek a fizikai térben nem láthatók. A díszmenet. A Magyar díszmenet induló, amire mi is vertük a vigyázzt. Ugyanaz a három szín van a sapkarózsájukon, mint a miénken volt. A menet élén pedig ugyanaz a lobogó, mely alatt mi is harcoltunk. Hiszen ők is ugyanarra esküdtek, mint mi!
A tábornok hosszú beszédet mond. Tanult ember lehet, mert ilyet egy baka nem tud, de még a kapitány úr sem. Aztán hoznak egy koszorút. Ide, az emlékmű elé, ahol a neveink vannak. S a koszorún fehér szalag, rajta arany betűkkel: „Tisztelettel és nagyrabecsüléssel: a Magyar Köztársaság Elnöke”. Annak az államnak a feje, annak a hadseregnek a főparancsnoka, melynek katonái voltunk. Ilyet eddig nem mondott nekünk senki. Soha.
A katona egyenruhában nem sírhat, de egy csepp könny mégis kicsordul, melyben ott van az összes elszenvedett fájdalom és annak minden elismerése is. És ott van a büszkeség is: a ma élő bajtársaink nekünk tisztelegnek. Nekünk, egyszerű közlegénynek tiszteleg a tábornok úr, a főparancsnokunk képviseletében.
Majd egy addig ismeretlen, másik táblához mennek és ezt olvassák le róla:
„E tér 2009. május 21-ével a Hősök tere nevet viseli, mindazon helyi lakosok emlékére, akik a háborúkban életüket adták a Hazáért. Megilleti őket, hogy a le nem rótt hála néma tudatával tekintsünk feléjük, akik habozás nélkül álltak sorba a Nemzet életéért, a Nemzet jövőjéért.”
Majd néma csend. Valóban senki nem kérte, hogy meghaljon. Szabad akaratában állt, hogy elfusson. Megtalálta volna a módját, ha nagyon akarja. Nem tette. Tudta, érezte, hogy nem teheti. Azt az erőt, ami visszatartotta, aminek önként vetette alá magát – talán ezt mondta a tisztelendő úr áldozatnak? Akkor áldozatot hozott. A legnagyobb áldozatot, amit ember hozhat, legtöbbet adta, mit ember adhat: az életét áldozta – hősi halált halt hazájáért, az otthon maradottakért, a családja békéjéért.
E néma csend hozta el számára a megértést. Az életének feláldozásával tudta megtanítani az utána jövőknek, hogy mi a valódi áldozat, mi a tisztesség és mi a becsület. Tisztán, világosan.
Ahogy a régi bajtársak a kiszakadt bakancsokban és lyukas egyenruhákban egymásra néztek, mindannyian megértették. Választ kaptak arra az egy kérdésre, ami még itt tartotta őket.
Most lettek szabadok. Ezzel az egy dologgal még biztosan tartoztak nekik.
Ezzel az egy dologgal még biztosan tartoztunk nekik – bizony, közlegényeknek is lehet bőven tartozni.
Hazatértek. Békében és emelt fővel.
Az Úr békéje legyen Veletek és velünk mindenkor!