1943. január 12-én kezdődött a szovjet Vörös Hadsereg offenzívája, a Don-kanyarban – többek között az oda vezényelt 2. magyar hadsereggel szemben, melynek létszáma addigra majd’ 250.000 fő volt. Az események hadtörténeti áttekintését és elemzését sokan elvégezték már, de emlékezni szeretnénk arra a közel 80.000 magyar katonára és munkaszolgálatosra, akik soha nem térhettek haza, mert vagy a csatamezőn estek el, vagy hadifogságba kerültek és azt nem élték túl.
Kevesek által ismert, hogy a Magyar Honvédség – amikor elesett katonáira emlékezik – nem az Il Silenzio című, szinte klasszikusnak számító dallamot játssza, hanem hagyományosan, a Magyar takarodót, melyet Kéler Béla hegedűművésznek és karnagynak köszönhetünk, aki e zeneművét az 1800-as évek derekán írta.
A fájdalom, a méltóság az egyedüllét, a tisztelet, a befogadás és az elfogadás egy nagyon sajátos keveréke e mű, melyet egy trombitás játszik. Amikor egy megemlékezésen több zenészből álló, vagy teljes katonazenekar van jelen, akkor megemlékezés vége felé a trombitás kilép a zenekarból, majd a zenekar mellé, vagy a zenekar elé állva fújja el a magyar takarodót.
Mindazon magyar katonák emlékére, akik a háborúkban életüket adták a Hazáért. Megilleti őket, hogy a le nem rótt hála néma tudatával tekintsünk feléjük, akik habozás nélkül álltak sorba a Nemzet életéért, a Nemzet jövőjéért.
