’88 izgalmasan indult, mert január elején született Boldizsár. Nem volt egy túlzottan egyszerű szülés, szegény feleségem sokat vajúdott, de ennyi év távlatából már csak mosolyog rajta és élete egyik meghatározó élményévé vált, melyhez a fizikai fájdalom emléke egyáltalán nem társul. Sokkal inkább kötődik hozzá a csoda szó legszorosabb értelmében vett megszületése és kézzel tapinthatósága. Magam sem tudok hozzá fogható érzést felidézni.
A dolgok megértéséhez azonban egy kicsit vissza kell menni a távolabbi múltba, egészen pontosan ’79 késő nyaráig. Júliusban végeztünk a Zeneakadémián és mint akkor oly sokan, mi is azt hittük, hogy meg tudjuk váltani a világot – mintegy békés forradalmat gerjesztve a zene oly csodás eszközeivel. Mára tudom, hogy részben meg tudtuk volna csinálni, de ez egy egészen más történet.
Aki kicsit nyitottabb szemmel járt már a Liszt Ferenc téren, tudja, hogy a Zeneakadémia nem csupán Budapest egyik legfantasztikusabb koncertterme, hanem sokkal inkább tanintézet, amely zenészek sok-sok generációját adta már a világnak.
1974 szeptemberi belépésünkkor – mint elsős gólyák – hihetetlennek tűnt, hogy egyszer a díszterem színpadán mi leszünk az előadás főszereplői, ki-ki akár saját hangszerével, akár egyedül, vagy zenekarban. Nekünk, énekeseknek, mivel nincs külön hangszerünk, talán egy kicsit még nehezebb volt kiállni (akkor is, most is) a pódiumra, hiszen semmibe nem kapaszkodhattunk.
Szóval vizsgakoncertem után kínálkozott egy lehetőség, hogy négy évfolyamtársammal kimenjük egy hétre Hollandiába. A hágai Magyar Nagykövetség szervezett kultúrális napokat és az akkori pártvezetés úgy döntött, hogy ne csak a már „jól bevált” kultúrexport jelenjen meg, hanem valami friss, új is. Osztályfőnökünk, Kincses Laci bácsi igen jó kapcsolatokat ápolt az akkori kultúrális főelvtársakkal, és meg tudta őket győzni, hogy az ő osztályából mehessenek páran, megmutatni, hogy nem csupán a cigányzenében tudunk mi magyarok nagyok lenni, hanem a klasszikus zenében is megálljuk a helyünket – fiatalokkal ugyanúgy. Akkoriban még nem voltak annyira ismertek a külföldi közönség előtt a magyar operaénekesek, és a szakma is csak néha emlékezett meg róluk.
A dolgunk már azért sem volt egyszerű, mert ugyan mindegyikőnk pontosan tudta a feladatát, de nem voltunk összeszokott „zenekar”. Az összeállítás is elég sajátos volt. Volt egy hegedűsünk, a Kuklis Gergő. A harsonát Imrédy Pisti fújta, míg a bőgős Tolcsvay Ede volt. Bizony, annak a Tolcsvaynak a testvéröccse. Jómagam pedig énekeltem. A sors fintora, hogy Lakatos Sanyi barátom, aki akkor lemaradt az útról – mondván, hogy a hollandokhoz nem kell két prímás – ma a Holland Királyi Filharmónikusok első hegedűse. De ez szintén egy másik történet.
Laci bácsi egy hétvége alatt összeállította a műsorunkat, melynek egy részét ismertük ugyan, de messze nem voltunk annyira biztosak tudásunkban, mint egyik legjobb tanárunk a sikerünkben. Vasárnap estétől szerda délelőttig szinte megállás nélkül próbáltunk, hogy még véletlenül se lehessen semmi probléma.
Azt talán nem kell mondanom, hogy nagyjából hullák voltunk, mikor felszálltunk az amszerdami Malév gépre. Erősen számolgattuk, hogy az a 40 dollár, amit fejenként valuta ellátmányként kaptunk vajon mire lesz elegendő, illetve, hogy abból mit tudunk majd üzletelni. Imrédy Pisti egyből felvetette, hogy mi lenne, ha az egyik koncert után elmennénk az amszterdami magyar étterembe és egy kicsit játszanánk, persze némi plusz pénzért. Anyagiak tekintetében Pistit nem lehetett utólérni. Soha nem értettük, hogy miért lett zenész. Állítom, hogy 2 perc alatt el tudott volna adni jeget az eszkimóknak és csak további 5 percre lett volna szüksége a következő hat hónap jégtermelési kapacitásának lekötéséhez. Viszont legalább ennyire tehetséges és zseniális volt a zenélésben is – szerencsénkre.
Megérkezésünk Amszterdamba sem volt egy egyszerű dolog, ugyanis a Kuklis elfelejtette, hogy a hegedűjéhez kellett volna valami papír, mert egy Guarneri-je volt, amit még a nagyapjától örökölt. Volt nagy felfordulás, de végül a Nagykövetség konzulja szűk 3 óra alatt elrendezte nekünk a dolgokat. Így kerültünk másnap este a konzul által rendezett fogadásra, mint fő attrakció. Állítom, hogy ha még egy ketrecet is szereztek volna, sokkal nagyobb sikerünk lett volna – csak ki kellett volna írni, hogy „az emberek etetése is tilos”. Ezt a keresztet nemj volt könnyű levetkőzni és nehezen akarták elhinni, hogy tényleg tudunk magas színvonalon zenélni. Aztán ahogy elkezdtük, nagyon rövid idő alatt változtak a tekintetek: a Kuklis virtuocitása bármelyik holland prímással felvehette volna a versenyt, mely verseny során a hollandoknak vajmi csekély esélyük lett volna.
De hogy ne kanyarodjunk el annyira az események fonalától, térjünk vissza utunk eredeti céljához, a koncerthez. Az előadást a Van Rijk hallban rendezték, délután 4 órai kezdettel. Mosolyogtunk is magunkban, hogy félnek a bukástól, ha ugyanis tényleg nem úgy jönnek össze a dolgok, akkor az este 7 órai előadást még mindig le lehet mondani valami jó kifogással. Utóbb kiderült, hogy nagyon közel álltunk az igazsághoz.
Aznap mindkét előadás akkora sikerrel ment le, hogy a második után még majdnem egy órát ráadásoztunk. Talán mi voltunk a legjobban megdöbbenve, de azt hiszem életünk egyik legszebb fellépése volt, ami majdhogynem megismételhetetlen.
Sikerünk Kővári elvtársat – a kultúrális attasét – is meglepte, mert messze a várakozások felett voltunk. Nem tudom, hogy mennyire volt ez köszönhető a vasfüggöny mögötti létünknek, de a tényeken semmit nem változtatott. Büszkék voltunk és boldogok.
Azonnal módosították a programunkat, mert innentől mindenki fényezni akarta magát velünk. Hiába, a régi jó recept bevált itt is. Hirtelen olyan emberek kerültek elő, akik mindenkinek azt emlegették, hogy már hosszú évek óta védőszárnyaik alá vettek minket és íme, a gyümölcs beérett. Ezeknek az embereknek egy része szinte biztosan állította volna mondjuk Rossini-ről, hogy ő az új pincér abban az olasz étteremben, ahová az aszonnyal járnak minden második pénteken pasztát enni (mert azért a makaróni szót már csak nem illdomos kimondani ilyen emelkedett társaságban).
Persze ki más, mint az Imrédy, egyből elkezdte emlegetni, hogy itt Amszterdamban lehet egy-két cifra dolgot is csinálni teljesen legálisan, amiért otthon nagyon sok kellemetlen kérdést tesznek fel, viszont sokáig lehet mesélni róla. Aztán viszonylag hamar magához térítettük, mert rövid számolás után rávezettük, hogy azért a már csak 28 dollárért sokáig nem fognak neki szolgáltatni, vagy ha mégis, akkor a színvonal könnyen összehasonlítható lesz az ételhordós özv. Bernáthné által nyújtott lehetőségekkel, aki már kizárólag csak közösség ellen tud izgatni – tehát tökéletesen értelmetlen.
Csütörtökön vittek minket a fényezős elvtársak ide-oda bemutatni. Meg kell vallani, nagyon nem élveztük. Már csak azért sem, mert péntek estére szerveztek nekünk egy elég komoly koncertet, amivel egy probléma volt, szerettek volna két darabot, pontosabban darab-részletet berakni a műsorba. Mi tiltakoztunk, de tökéletesen fölöslegesen. Rájöttünk viszont, hogy akkor nekünk erősen gyakorolni kellene, mert ismertük ugyan a két művet, de a második esetben Dvorak csak 34-el gondolt több zenészre, amikor megírta az Új Világ szimfoniát. Viszont éneknek abban nyoma sincs, úgyhogy nekem a kiegészítéssel túl sok dolgom nem akadt.
Kitaláltam, hogy emelhetnénk egy kicsit még a tetszési indexünkön, ha egy-két holland mondatot is beteszünk a konferálásokba. A beszéd valahogy mindig rám maradt, és ez akkor sem volt másképp. Mindjárt le is ültem a konzullal – aki folyamatosan jött velünk, mert utált a Nagykövetségen ülni – lefordíttatni a jobbnál jobb kitalációimat. Nem is volt ezzel semmi probléma, csak amikor a mondatokat kil kellett mondani. Na így sikerült a rövid mondatokból a koncerten egy komplett kabaré számot létrehozni. Még tippelni sem tudtam, hogy mint mondhattam, amin visongott a közönség.
Az este egyébként zseniálisan sikerült és mint kiderült több holland zenész és énekes is eljött, mert valamiért nagyon kíváncsiak voltak ránk. Köztük volt egy számunkra akkor még ismeretlen, Sylvia Vrethamar nevű hölgy is, aki az előadás után megkeresett minket és rendkívül meggyőzően kért, hogy szombaton feltétlenül szeretne velünk találkozni és beszélgetni. Nem teljesen értettük a dolgot, de mivel túlzottan sok programunk akkorra úgysem volt, „mi bajunk lehet” alapon elmentünk a találkára. Kiderült, hogy neki van egy zenekara, akikkel eddig 20-as, 30-as évek slágereit játszották, de szeretett volna váltani és pont arra gondolt, hogy milyen jó lenne egy 6-8 fős zenekarral és két énekessel a 80-as évek akkori tánczenéjét játszani. Nekünk nagyon tetszett az ötlet több szempontból is, de itthon hamar felvilágosítottak minket, hogy ne akarjunk ilyet csinálni, mert se útlevelet, se semmit nem kapunk, sőt, ha sokat ugrálunk akkor még a belföldi ORI engedélyünket is elveszik, ami azt jelentette volna, hogy semmilyen fellépést nem vállalhatunk, még kisvárosi kultúrházban sem.
A dolog tehát ennyiben maradt és megmaradt szép emléknek, egészen ’88 februárjáig.
Otthon ültünk – már amennyire egy 1 hónapos, egy 3 és egy 5 éves gyerek mellett nyugodtan lehet ülni – egy szerda este, amikor is megszólalt a telefon. Öcsémnek nem tartott sokáig felismerni a hangot: Imrédy Pisti volt, úgyhogy már majdnem kezdtem volna lerázni, mert a megelőző 5 hónap folyamatosan arról szólt, hogy a Pistinek megint támadt egy zseniális üzleti ötlete, amihez képest a lottó ötös fagyira költhető aprópénz. Meglepetésemre azonban elkezdte mondani, hogy az a Szilvia kereste őt, és melegen érdeklődött utánam, aki Hollandiában üzletelni, pontosabban zenélni szeretett volna velünk. Kérte a telefonszámomat is, amit persze azonnal megadott neki. Semmi több nem derült ki, azon kívül, hogy a legújabb hangstúdió megépítésével, majd annak bérbeadásáról szóló agymenés első három mondatát meghallgattam, melyet követően Boldizsár fiam veseműködésének hirtelen az ölemben való aktivizálódására hivatkozva, gyorsan leraktam a kagylót.
Majdnem két hét telt el, mire Szilvia felhívott, hogy volna egy fellépése, ahová feltétlenül szeretné, ha elmennék, mert van egy dal, amit csak velem duettben tud elénekelni. Elképzelésem nem volt, hogy mire gondol, de megígérte, hogy elküldi a kottákat, meg a már kész zenei alapokat, csak mondjam meg neki a címet, hogy hová postázza.
Legnagyobb meglepetésemre a kották és a szöveg mellé be volt tűzve egy repülőjegy is, március 22-i indulással. A cél pedig nem volt más, mint New York. Nem nagyon tudtam mit kezdeni a szituációval és hihetetlen zavarba jöttem, ami azt hiszem viszonylag hamar kiült az arcomra. Feleségem rögtön látta, hogy valami nem úgy történik, mint ahogy normális esetben szokott és aggódva rám nézve kérdezte, hogy rendben van-e minden? Válasz helyett átnyújtottam neki a repülőjegyet. Ekkor már ketten voltunk, akik nem tudtunk mit kezdeni a helyzettel.
Hosszú beszélgetés után arra jutottunk, hogy érdekes lenne elvállalni a fellépést, mert veszíteni nem tudok semmit, szakmailag is egy szép feladat és az sem utolsó, hogy Amerikában még nem jártam. Éreztük már az előszelét a változásoknak és talán benne volt valahol a döntésben az új lehetőségek keresése is. Másnap visszahívtam Szilviát a munkahelyemről – persze egyből lebuktam, mert nemzetközi vonalat csak a főnök titkárságáról lehetett hívni és a főnök titkárnője megcsináltatta a telefonosokkal, hogy mindent hallhasson. Az irodából kifelé próbált utalni arra, hogy nem volt tökéletes a titokban végrehajtott telefonálás kivitelezése. Említette azt is, hogy ő igazán nem szeretne róla szólni senkinek, de nem biztos, hogy tehet mást. Viszont én is tudtam róla egy dolgot, mégpedig, hogy 4 hónappal korábban egy balatonlellei továbbképzésen neki sem sikerült tökéletes titokban megoldani a kereskedelmi igazgatóval való igen bensőséges éjszakai megbeszélést. Azt hiszem, ez volt az a pont, ahol kölcsönösen egymás cinkosaivá váltunk.
Március 22-e sok tekintetben lett számomra emlékezetes. Kezdődött azzal, hogy Frankfurtban lekéstem a New York-i csatlakozást, mert itthonról nem tudott időben elindulni a repülő. New York előtt pedig olyan viharba keveredtünk, hogy a mosdók pillanatok alatt a legfelkapottabb hellyé léptek elő. Én borzasztó rutintalan voltam és nekem már csak a zacskó jutott – az viszont háromszor – de a célnak tökéletesen megfelelt. Talán nem túlzás az állítás, hogy külső megjelenésemet és energia-tartalékaimat tekintve roppant erős kihívásokkal küzdöttem, de azzal vigasztaltam magam, hogy Kolombusz megérkezése az Új Világba sem nélkülözött minden zökkenőt. Ez a párhuzam némi megnyugvással töltött el.
A másnapi koncertről túlzottan sokat nem tudtam, a zenei anyag kivételével. Többször jutott eszembe a majd’ kilenc évvel azelőtti nyár, amikor csak 4 napunk volt felkészülni az amszterdami koncertre. Itt azért egy kicsit több időt adtam magamnak, de izgalom tekintetében pont ugyanaz volt bennem. Ezt csak tovább fokozta, hogy vízumot is úgy sikerült kapni, hogy aláírattak velem plusz egy papírt, mely szerint semmilyen munkát nem végezhetek az Egyesült Államokban. Mondjuk a konzul asszony biztosított arról, hogy munkavégzésnek az számít, amiért anyagi ellenszolgáltatást kapok, és mivel ezt nem terveztem, így sikerült mégis némi nyugalmat magamra eröltetni, de mindezek ellenére sem hiszem, hogy létezett volna annyira kicsi zabszem, mely …
Megbeszéltünk Szilviával, hogy érkezésem estéjén igen nagyon alkalmatlannak tűnök bármilyen művészi tevékenységnek még a gyakorlására is, úgyhogy elvitt a szállodába és abban maradtunk, hogy másnap reggel fél kilencre jön értem.
A Grand Hyatt hotelben, a Park Avenue-n volt az ideiglenes rezidenciám arra a három éjszakára, amit kint töltöttem. Nem nagyon bírtam elaludni, részben mert a gyomrom igen nagyon tiltakozott minden ellen, részben álmos sem voltam, sokkal inkább izgatott és feszült. Így jutottam arra, hogy lemegyek sétálni egy kicsit, hátha az segít. Kivételesen igazam lett, mert rövid másfél óra teljesen rendbe tett. Lenyűgöző volt látni a kivilágított éjszaka fényeit és azt a hihetetlenül pezsgő életet, amit akkor New York mutatott. Itthon többen mesélték amerikai élményeiket, de olyan valószerűtlennek tűntek. Nem nagyon tudtam a Népköztársaság útját – még elméletben sem – vízszintes és függőleges dimenziójában megszorozni héttel. Persze rájöttem, hogy a probléma gyökere a hét volt, mert minimum huszonöttel kellett volna az egyszerű matematikai műveletet elvégezni. Hiába, fantázia tekintetében mindig csak a zenére tudtam korlátozódni.
Ott jutott eszembe először az a rendkívül keserű érzés, hogy én miért nem ülhetek be egy koktélra valamelyik bárba, mint azok sokan, akik a hosszú nap levezetéséhez igyekeztek némi segítségre lelni a shakerek szomszédságában, némi mogyoróval és egy 10*10-es szalvétával felvértezve.
A következő nap délelőttje fantasztikus volt számomra. Látni azt a hihetetlen profizmust, ahogy kinti kollégák maximálisan kihasználják a rendelkezésükre álló időt és egy fikarsznyit sem pazarolnak el belőle. Persze ehhez szükséges, hogy ott legyenek az ember körül mindazok, akik segítik a munkáját, illetve, hogy mindezt olyan környezetben lehessen végezni, mely nem csupán biztosítja a kellő fetételeket, hanem mélyről inspirál is.
A Carnegie Hall próbatermeiből is pontosan ugyanaz a hangulat áradt, mint a nagyterem szinte tapintható és magával ragadó kisugárzása. Megdöbbentő élmény volt állni az üres terem színpadán és nézni a már-már félhomályba vesző széksorokat. Ez a döbbenet gyorsan szorongásba csapott át, mert tudtam, hogy 7 óra múlva csupán pár perc fog rendelkezésemre állni a közel 2800 ember elkápráztatására. Némi nyugalmat adott, hogy a feladat Szilviával közös, sőt rám egyáltalán nem számít senki, így nagyot nem lehet bukni. Azt hiszem némileg látszódhatott rajtam az izgalom, mert többen próbáltak nyugtatni, hogy az első fellépőknél ez egy teljesen természetes dolog, mondhatni a terem beépített funkciója, hogy térdre kényszeríti a debütáló művészt.
A koncert előrehaladtával keztem rendbe jönni, mert a közönség egészen csodálatos volt. Érződött rajtuk, hogy pontosan tudják, mi az a zenei élmény, amire vágynak, de tudták azt is, hogy annak, akkor este részesei lesznek. És talán pont ez volt az, ami megnyugtatta az embert. Egy hallgatólagos bíztatás: semmi ok az izgalomra, ha már idáig eljutottál, nem lesz semmi gond, mert amatőrök még nem jártak itt.
Azt beszéltük meg, hogy egy dinamikus záró akkord tökéletesen kiemeli Jennifer Rush-tól a Power of Love című fantasztikus és csodálatos romantikus számunkat. A dal eredetileg egy női énekhangra íródott, ám Szilvia régi barátja, Harold Faltermayer, aki akkor már jópár sikeres filmzenét szerzett, átdolgozta és lett belőle egy zseniális duett, némi szimfónikus zenével „megbolondítva”. Harold, még délelőtt a próbákon szerzett nekünk egy meglepetést, mert szerintem ő már akkor pontosan tudta, hogy nem fogjuk az estét egy számmal megúszni, így írt nekünk egy dalt, ami később kis módosításokkal a Miss Saigon című musical-be is bekerült, „Last Night of the World” néven vált ismertté.
Elénekeltük Jennifer Rush méltán slágerré vált dalát. A vége után rövid csend, mely akkor óráknak tűnt, majd a közönség kitört. Akkor kezdtem érezni, amit Harold már napokkal előtte pontosan tudott. Az érzés egész egyszerűen leírhatatlan volt. Eszembe jutott a 79-es vizsgaelőadásom. A két előadás közötti különbség roppant érdekes volt, mert maga az érzés mélyen ugyanaz volt: örömet szereztem egy jópár embernek, akik talán kellemesen fognak majd erre az estére emlékezni. A Zeneakadémia egy gyönyörűen rendben tartott ház csodálatos kertjét jelentette, míg New York egy francia királyi palota hatalmas, virágokban pompázó és napfényben fürdő parkját keltette életre.
A viharos taps eredeménye az lett, hogy a rendező módosított a befejezésen és úgy döntött, hogy rögtön a ráadással kell folytatnunk. Ez engem akkor kicsit mellbe vágott, mert arra számítottam, hogy lesz 3-4 percem rendbe tenni magam érzelmileg, de hiába, a mély vízben úszni kellett tovább, úgyhogy egy nagy levegő után felcsendültek a délelőtt megismert dallamok. Ez a dal egészen zseniálisan ötvözte a vonósok hajlékony könnyedségét a szoprán szaxofon semmivel össze nem téveszthető, ellenállhatatlanul kérő eleganciájával.
Az erős és vakító reflektorok miatt a 3-4 sornál messzebbre sajnos nem láttam, de volt egy kép, ami azóta is igen élénken él bennem. Valahol a dal közepén van egy rész, ahol partnerem egy rövid szólót énekel és – a rendező instrukciói alapján – akkor nem kell őt néznem. A második sorban ült egy 75-80 körüli házaspár, akiken látszódott, hogy hosszú évtizedek óta boldogan töltik együt mindennapjaikat és már puszta lélegzetvételükből is pontosan értik egymás gondolatait. A rövid szóló alatt a háttérben először halkan, majd egyre erősödve hangzik fel a szaxofon sírása. A férfin látszódott, hogy egyre jobban magával ragadja az a hangulat, melyet a hallott dalamok által felidézett régi emlékek ébresztenek benne, melyekhez valószínűleg oly sok csodás percük fűződik. A feleségében is valószínűleg ez játszódott le csak talán kicsit mélyebben, bár azt hiszem, hogy ő inkább volt jelen a teremben, mint a múltban. Az asszony a férje kezére tette a kezét és finoman, de félreérthetetlenül megszorította. A férfi akkor egy pillanatra visszatért a jelenbe és érezte, hogy ugyanazt a csodát élik meg ismét, mint akkor régen.
Az egész egy-két másodperc alatt történt, de akkor megértettem valamit. Talán soha nem hiányzott annyira a feleségem, a családom, mint akkor. Éreztem viszont, hogy sikerült ennek a házaspárnak egy újabb csodálatos élményt szerezni, melynek során ugyan csak eszköz voltam, de ez semmit nem von le az ő örömükből az enyémből pedig még kevésbé, sőt.
Szilvia is érezte, hogy nem volt rossz az ötlete a közös éneklés tekintetében. A koncert hatalmas siker volt, elsősorban neki – amiben talán én is segíthettem egy kicsit. Számomra is roppant tanúlságos és érdekes volt, és azt hiszem hiába is tagadnám, nagyon jó volt érezni a sikert és tapasztalni a közönség szeretetét.
Hazaérve persze mindenki kíváncsian kérdezte, hogy mi történt, hogy ment az előadás és milyen volt így belecsöppenni a teljes ismeretlenbe. Nekik elmeséltem az egész történetet, a házaspár kivételével.
Feleségemnek először a koncert estéjét meséltem el – persze a délelőtti eseményekkel együtt, hogy számára is érthető legyen a történet. A házaspárról szóló rész után pont ugyanazt láttam az Ő tekintetében, mint a New York-i asszony szemében. Csodálatos volt.
Szűk egy hónappal hazaértemet követően Szilvia ismét felhívott telefonon. Részben, hogy felidézze a 4 héttel azelőtti sikereket, másik részben, hogy elmondja legújabb ötletét egy 10 alkamas koncert-sorozattal kapcsolatban. Rövid gondolkodás után nemet mondtam rá, mert nem szerettem volna saját magamat csapdába kergetni. Úgy éreztem, hogy az az este nem megismételhető.
Pont nálunk voltak Imrédy Pistiék, akik a beszélgetés egyik felét hallották, a másik felét pedig kivonatosan elmeséltem nekik. Pisti nem bírt kibújni a bőréből és egyből rájött, hogy az ötlet alapvetően nem rossz – mármint a koncert-sorozat, de egy kicsit átdolgozva, nem Amerikában és nem Szilviával. Azon kevés felvetési közé tartozott e gondolata, amit egészen megvalósíthatónak láttunk, sőt kifejezetten tetszett mindannyiunknak.
Ez azonban azt hiszem már egy másik történet.
