Az ősegyház atyáinak hitét akarjuk föleleveníteni, hogy a szentségeket sohse nézzük üres szertartásnak, puszta tárgynak, cselekménynek, hanem az isteni jelenlét tudatának lenyűgöző és fölemelő áhítatába emelkedjünk. A kert, pompázó virágainak szirmát a nap fénysugarai festik, a levélnek zöldjét ugyancsak a napfény csalogatja ki. Sötét odúban nem zöldellnek a növények. A virágszirom hálával fordul a nap felé, neki nyílik hajnalban és búcsúztában összecsukódik. A Nap a maga áldott világosságával és melegével, tehát erejével dédelgeti a természetet, egészen közel van hozzá, simogatja, csókolgatja – állaga szerint mégis messze van…
A háromszemélyű egy Isten, az Igazság Napja bár áthatolhatatlan fényben lakozik, még sincsen távol a földtől; betölti jelenlétével az egész világot és a világ neki mégsem tartó edénye. Az Isten végtelen, tehát mindenütt jelen van. Ezzel a végtelenségével jelen van ott, ahol a szentségeket kiszolgáltatják, és ott is, ahol nem szolgáltatják ki. Jelen van a megigazult emberben és jelen van a bűnösben. Ez a különbség a Nap jelenléte és az Isten végtelenségének jelenléte közt.
(Az örökélet forrásai…)