Nevét nem írja ki, de a szívét kitárja és az örök magyarnak legmélyebb érzését, a magyar föld szerelmét. A Névtelen, most már nem is mondom jegyzőnek, csak magyarnak, nem úgy jött haza Párisból, hogy ne tudná, mit keressen a gémeskutas Tisza-parton, aratásban izzadó gatyásparasztok közt. Talált ő itthon is szépséget, szeretnivaló földet és népet, életfakasztó és nemcsak életábrázoló kultúrát. Nem is lehet csodálni, hogy a Névtelen Szent Márton hegyén „fölötte örvendett Pannonia szépségén”. Hisz a Kisalföld felidézte benne a Nagy-alföld végtelen rónáját, a nyugati nagy folyó, a Duna emlékeztette a magyar folyóra, a Tiszára. Amikor a hármashalom keleti dombjára ért, oda, ahol most a ”búsuló’ nevű kilátó van, Pannonia arcának másik felére esett pillantása. A síkság palástja Tata felé ráncokat vetett, a ráncok halmokká, hegyekké nőttek és a keleti látóhatár megtelt végeláthatatlan erdőséggel, hullámzó hegyhátakkal, melyek fölött szeme a budai hegyvidékig hatott. A Vértes és a Pilis zárták le a látóhatárt Kelet felé; messze táruló nyíláson Fehérvár felé lehet látni. Szent Márton hegyéről 39 kitágult szívvel nézhetett fejlődő hazája szent városainak irányában.
(Pannónia szépsége)