A „papság” önmagában már eszményt jelent, melyhez mindenkinek közelednie kell, aki ezt a nevet a szenteléssel joggal viseli. És minden oltár, szószék, keresztkút, gyóntatószék – kifejezői annak az áldozatnak, áldozatos munkának, mely a papi életet kitölti. Sehol úgy nem látszik a nyelvnek eszményt kifejező mivolta, mint az Egyház hivatalainak, hierarchiának nevei. Akármelyiket említsük, akár papot, apátot, püspököt mondjunk, mindegyik szóban benne van a szentelési imádságok, könyörgések lelke, a kézrátétel ereje, a szent olaj illata és fényessége, az evangélium harsonája, a kenyér íze és a kehely öröme. És mindegyik név említésekor mintha a mindszentek litániájának szent papjait, apátjait, püspökeit idézné valami az emlékezetbe, hogy az eszmény egyszerre mint fogalom – eszme és mint valóság – szentség előttünk álljon és megigézzen.
Mit akar mást a dómok, katedrálisok, bazilikák művészete, mint ezt az eszményt megérzékíteni, mint a szentséget kézzelfoghatóvá tenni, mint az eget lehozni a földre és beleszorítani az épület és a tabernákulum 61 méreteibe? Ez az égig érő kupola úgy borul az emberre, mint az Isten trónusának cibóriuma 62.
(Pastor ecclesiae)