A lélek és a tenger: rokonok. Rokonok abban, hogy mindegyik nyugtalan, abban is, hogy léleknek és tengernek nem lehet a mélyére látni. Titkok, csodák rejtőznek a mélyben. Míg a napkeltét várom a fedélzeten, a hajnalodás színváltozatai percről-percre új meglepetésekkel csábítják szememet, hisz kelet felé most már zöldbejátszó ezüstszínek terülnek el és ez a kép a hazai föld ringó búzatengerét idézi elém, megcsap az Alföld hangulata, a tenger síkján úgy érzem magam, mintha otthon volnék. Kép és képzelet, tengerringás és kedélyhullámzás egy ütemre játszik bennem. A hajó mentén csipkefátylak esnek, szöknek, kékesen csillámló habokban mossák láthatatlan kezek e fátylakat. Tajtékzik, habzik ez a pompás víztömeg, nem hagy a sugárnak időt, hogy megpihenjen rajta; táncolnak rajta a szikrák, a színek, millió szikra, millió csillag sistereg. Most mintha hópelyhek hullanának, mindjárt szétporlanak, elvesznek a habokban. Most meg füstölgő párák ragyognak fel. Leírni bajos, képzelni nehéz, tán a szemem is csak ezredrészét fogja fel ennek az iramló, szikrázó káprázatnak, mely előre örvend a nap-támadatnak.
(Napkelte a tengeren)