Az olyan lelkeket, mint Szent Gellérté, majdnem lehetetlen elemezni. A nagytermészet hangjai csendülnek ki belőlük. Ennek a természetnek a hangja: Istendícséret. Ezt érzi ki belőle Szent Gellért, amikor azt mondja: „Az Isten egyetlen műve sem szűnik meg (Istent) dicsérni. Ezért mondja a himnusz: Áldjátok, az Úrnak minden művei az Urat. Az áldás e világ föladata, a nagy magasztalás az (örök) országé.” És beledalol ezekbe a lelkekbe a kegyelem csodás éneke, azé a kegyelemé, mely az örök élet énekeit adja már idelenn az ajkukra. Ezért elemezhetetlen, magyarázhatatlan az a hét év, melyet Szent Gellért a Bakonyban töltött. Hogyan múlik el az ily magány nappala és éjjele, nap-nap után, éveken keresztül? Milyen eszmék, milyen képek száguldanak át ezen a fantázián? Még kevésbé tudjuk megfigyelni azt, hogy gazdagszik az ily lélek a kegyelem érintéseitől. Nem értjük, hogy fejlődik ki az a lélek, mely előtt sár lesz a világ minden dicsősége. Magyarázhatatlan marad, mily erő hajtja, űzi addig a szikláig, ahol vére omlott a magyar kereszténységért. Csak azt látjuk, hogy a contemptus mundi és az amor Dei – a két szárnya a lélek röptének: magasra száll.
(Szent Gellért Bakonybélben)