Helyzetünk ma is az a népek tusájában, a hit és a hitetlenség harcában, a világnézetek összecsapásában, mint jóformán mindig – történelmünk ezer évén át.
Azt, hogy Magyarország a kereszténység védőbástyája, érezték az ország építő és fenntartó királyok, nyíltan ki is fejezte IV. Béla IV. Incéhez 1252-ben írt levelében. „Azon alapszik a mi sokszor kipróbált elgondolásunk, hogy nekünk és egész Európának hasznosabb, ha a Dunát várakkal megerősítjük: ez ugyanis a szembeszállás vize; tíz hónapig szálltunk szembe a tatárokkal, bár országunk akkor szinte teljesen nélkülözte az erődítményeket és a várvédőket. Hogyha ezt – ne adja Isten – de elfoglalnák a tatárok, akkor számukra nyitva volna a kapu más keresztényhitű országokba.” A magyar katolicizmus hivatása – apostoli hivatás – Szent István óta – mint ahogy a szent király Intelmeiből is kiérezzük – nem áll meg a magyar nép életkeretein elül, hanem vonatkozik azokra a népekre is, melyek a magyarsággal történelmi életközösségbe kerültek. A magyar katolicizmusnak sugárzó erővé kell válnia, hogy Krisztus Egyházához vonzza a Dunatájon és környékén élő népeket.
(Régi célok, új feladatok)