A maga és hitvesének, fiainak, és leányainak, élő és elhunyt hozzátartozóinak üdvéért alapította András király a tihanyi monostort, hogy a templom kriptájában a szentély alatt nyugvó haló porai fölött sohse szűnjön meg az istenszolgálat.
Íme: ez a keresztény kultúra begyökerezése az ősi vallásos igénybe, élménybe; a piramisokat ugyanaz a lelki szükséglet építette, mint az első századok magyar monostorait. Ne gondolja senki, hogy egy magyar király fél vármegyére való birtokot adományozott, ékes monostort és bazilikát épített volna, ha szívét teljesen meg ne ragadta volna az evangéliumi szó: „mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja.”
A tihanyi echo is ennek a királyi igénynek, élménynek köszöni létét. Azért beszél róla oly szívesen azoknak, akiknek fülük van a hallásra. És ha szemük van a látásra, akkor azt is megmutatja nekik a tihanyi templom legrégibb részén, az alsó templomon, hogy a magyar lélek mily korán kereste már a maga sajátos kifejező eszközeit, anélkül, hogy szolgaian másolta volna a külföldi mintákat.
(A tihanyi échóval)