A tér és idő medréből egyszer csak a történelem színpadára lépett az ősi folyó. Számára is újvilág nyílt meg akkor, midőn az ősember először tekintett végig rajta az esztergomi hegyről, hamarosan nevet, a névvel jelentőséget kapott, medre úttá lett, melyen az európai ember történelme járt, vize éltető erővé, melyből az emberi kultúra táplálkozott. Tükrébe most már nem csak az ég tekintett bele, hanem az ember szeme is.
Az öreg folyó, melynek cseppjei úgy száguldottak tova a messzeségbe, mint a pillanatok az idő végtelenségébe, egyszer csak megelevenedett, áttetsző habjai viszonozták az emberi szem rápillantását, hullámai alásimultak a csónak és a hajó alá és vitték az ember értékeit… Partjain meg-megállt utasa. Barlangot keresett, sátrat vert, kőházat épített. A két vándornak, az embernek és a folyónak sorsa eggyé vált. Élettársak lettek. Az az ember, aki először állt meg az esztergomi hegyen, évezredeket telepített rá erre a bércre. Lehet, hogy nem voltak ily messzemenő gondolatai. Bizonyára nem gondolt arra, hogy a történelemnek, az embersors alakításának két tényezője van: az anyag és szellem.
(Esztergom)