A misztérium különös, mély valóság; kettős arca van. Az egyiket, a külsőt mindenki látja… A másikat, a bensőt, nem mindenki látja. Ehhez más érzékszerv kell, a hitnek mélységbe pillantó szeme. Aki nem ismer egy idegen nyelvet, hiába hallja szavait, hiába olvassa könyveit. Aki nem érti a jelek beszédét, az elcsodálkozik azon, hogy az a kis fehér kenyér az oltárra került, az Isten trónusára, ott is aranytányéron; annak számára érthetetlen lesz az az ég felé emelő kéztartás. Mi köze ennek a búzakenyérnek az oltárhoz, éghez: hisz földön termett, a föld elemei egyesültek benne. És miért mondja ezt a pap a szeplőtelen ostyának, miért alázkodik előtte, mért emlegeti bűneit, bántásait, hibáit, miért ajánlja fel minden hívőért, élőkért és holtakért. Mily rejtély marad az avatatlan előtt a felajánlás utolsó kérése: „hogy nekem és nekik ez az ostya üdvösségükre váljon az örök életre”. Ez a kis darab „élet”melyből ép csak harapásnyi kerül – papnak és hívőknek üdvössége az örök életre. A kenyér misztériuma íme megkezdődött, de még nem ért végére… hamarosan még remegtetőbb titokká, a Test misztériumává válik.
(Kenyérillatú Egyház)