Soha nem éreztem úgy, hogy az emberi gondolatok, emberi fogalmak és szavak a kétértelműség határán járnak, mint mikor a Roma aeterna arcát kerestem kíváncsian a régi Forum és a Palatinus romjai közt, és az örök Róma helyett mindenütt a mulandó Róma, a Roma caduca arca nézett rám – az is széttörten, kísértetszerűen – a romhalmaz tört oszlopaiból, tégláiból, köveiből.
Az örök Róma – amikor a maga évezredeit mutogatja – örökkévalóságának szimbólumai gyanánt, – mikor lábunk alá fekteti a régi királyság mesébe vesző emlékét és a köztársaság templomainak és házainak suta romjait őrizgeti… még annyit sem mutat az igazi örökkévalóságból, mint azok a rózsabokrok a Palatinus Farnese-parkjában, melyek az év utolsó napján – fakadnak és nyílnak, igaz, hogy halványan, vértelenül – a rózsák, azon a talajon, mely pedig a legpirosabb festőanyaggal, forró embervérrel van bőségesen alááztatva. A kultúrák legállandóbbnak látszó alkotása is csak annyi, mint egy farsangi álarc az emberiség arcán, mely még az éjszaka folyamán helyet adhat egy másiknak: Praeterit figura huius mundi: elmúlik e világnak arculata
(Római levél III.)