Az Egyház első évezrede úgy tekintett a megdicsőült Jézusra, hogy a földi életét járó Istenember képe ritkán jelent meg előtte. Tudta ugyan, hogy Krisztus jelen van az ő Egyházában, hitt is az ő szentségi jelenlétében, az ő kegyelmi működésében, de ezt a rejtett, misztériumba takart jelenlétet nem merte felfedni realisztikus ábrázolásokkal, hanem szimbólumokkal fejezte ki. A jelképet megtalálta részben a Szentírásban: a kenyérnek, szőlőnek, keresztnek jeleit, részben maga alkotta, mint például a gyakori hal – Ichthys szimbólumot. Égi környezet helyett néha a földre vetíti Krisztust, mint mikor a jó Pásztort ábrázolja bárányai közt, de ez a kép is tele van szimbolizmussal.
Máskor az antik művészet szótárával fejezi ki Krisztust, midőn mint Orpheust ábrázolja, ki lantjával megszelídíti az állatokat is. Nagyon ritkán nyúl a keresztre feszítés tárgyához (Sabina kapuján, a Santo Giovanni e Paolo, Santa Maria Antiqua templomaiban), de akkor is a keresztfáról uralkodó Királyt ábrázolja. A felmagasztalt Krisztus mindeneket magához vonzott: ezt a vonzást érezte a lelki élet és a művészet.
(Krisztus képe tegnap és ma)