Az Úr Jézus testét a halálra, a temetésre kente meg a bűnbánó Mária, akinek az Úr megbocsátotta sok bűnét „mert nagyon szeretett.” Ez a Mária a Krisztus szerető léleknek, tehát az Egyháznak is jelképe. Jézus utolsó útjára, a keresztútra való készületként fogadta ezt a kenetet. A régi világban az arénába kerülő versenyzők kenték meg magukat, hogy küzdelmüknek győzelem legyen a vége.
Krisztus, mint ember, az Ember fia – visszaborzadt a haláltól, a feloszlástól. Ebben is hasonlóvá lett hozzánk. Abban is: hogy a lélek ugyan kész, de a test erőtlen. Az ő lelke látta előre az éjszakát, a Nagypéntek kínszenvedését. Júdás árulását, tanítványai gyávaságát, Péter hűtlen tagadását, a nagytanács igazságtalan ítéletét. Érezte a megszégyenítő arculcsapást, az ostorozást, idegeiben ott sebzett már a töviskorona. Mindhalálig szomorú lelke előtt ott állt a kereszt, teste rája szegezve, ég és föld közé emelkedve, fáradtan, lázasan, szomjan, kínlódva. Közeledik a halál, az ősbűnnek zsoldja. Neki nincs más érzése, mint az Atya dicsősége – most érzi, tudja, hogy a világ bűne rája nehezedik. Pedig nincs más köze hozzá, minthogy önként magára vette. Ő a Bárány.
(Az örökélet forrásai…)