Érdekes, hogy a széles Alföldön, a messze táruló pusztákon – legszűkebb a horizont. Azt hinné az ember, itt, ahol a Szabadság képét látta meg a költő – a szabadsággal együtt a végtelen távolság is megnyílik a szemnek. De nem. Ha nem állnék kiemelkedő ponton, szemem alig pár négyzetkilométeres határt látna csak; így is, a pár méteres magaslatról is – mindjárt vége a szemhatárnak. Itt a Tiszaháton elég pár bokor ahhoz, hogy a végtelen pusztát összeszűkítse. Tán ilyen látókör termeli ki a magyarság tiszai, keleti lelkiségét; tán ez szűkítette össze az Árpádok, Anjouk, Mátyás király, Széchenyi István magyarságának európai szemléletét – Orbis Hungaricus-á (56), az Alföldet a nagyvilág közepének gondoló köldökszemléletté. És mintha a tiszazugi falvak gyászosan nevezetes népe, magzatot és felnőttet mérgező népe ebben a világszemléletben élne. A magyar sors, a magyar szüret problémáit leegyszerűsíteni azzal, hogy ha úgy sincs ára a szüretnek, hát nem is termel, nem is alkot többet, csak ami annak az „egykének” kell, Ez a legszűkebb tiszai látókör, melynek a nemzetről már fogalma sincs, csak ép szólamokat tud még róla.
(Szüret a Tisza mellett)