A hegykörnyéki nép a szó szoros értelmében szolgájává válik a Somlyónak. Tavasztól őszig alig múlik el hét, hogy ne volna valami dolog a szőlőben. Az ősz a tavaszt, a szüret a szőlőmetszést idézi emlékezetbe, a Somlyó nem is idézi, hanem elénk állítja a magyar századokat. Szőlő és ember mintha ugyanannak az élethullámnak volnának párhuzamos szakaszai. Elnézem az öreg, göcsörtös törzsű, szélesen hasasodó tőkéket. Mintha éreznék, hogy a gazda szüret táján azt nézi rajtuk, érdemes-e őket még megtartani, vagy a tavaszra – tűzre kerülnek és helyükbe friss venyigét ültetnek. Mintha életerejük utolsó feszülésével aggatták volna körül derekukat szép nagy fürtökkel és termésükkel kérnének kegyelmet. Öreg parasztasszonyok jutnak eszembe, akik a fiatal környezetben, a gyermekek, unokák, a menyek és a vők közt azért fáradnak lankadatlanul, hogy ne nézzék őket a ház terhének. Egy emberöltő, 30-40 év a szőlőtőke életkora. Együtt él a szőlő a nemzedékkel, az öreg hegy pedig a magyar történelemmel. Palástját fordítja, cseréli néha, de maga változatlanul áll, mint az idők sodrában mozdulatlanul álló örökkévalóság.
(A táj, nép és kultúra)