Nem szabad sohse elbizakodni; akkor sem, ha sikerült a kísértéseket legyőzni, akkor sem, ha a kegyelem erejével előhaladást tettünk a lelkiéletben. Isten a kevélyeknek ellenáll. Sokszor megszégyeníti őket, esetleg ép azzal, hogy engedi őket – bűnbe esni. Nem építhetünk önmagunkra, hanem az Isten irgalmára. Elkövetett bűneink tudata, még ha a jó Isten meg is bocsátotta már őket, szolgáljon arra, hogy a bűnbánat szellemét és az igazi alázatosságot táplálja bennünk.
A bűnbánat szentségének kegyelmi hatásairól azért kell elmélkednünk, hogy ennek a szentségnek lelkiéletünk fölépítésében való fontosságát jobban megértsük.
Vizsgáljuk meg lelkünket gyakran abból a szempontból, mennyi kegyelmet pazarolt ránk az Isten, hányszor emelt magához, és hányszor estünk vissza! Egész életünk úgy tűnik majd fel, mint egy gazdagon bevetett, Istentől bőven öntözött kert, mely mégis tele van gyommal, gazzal… Az Isten vetése alig bír kikelni, a sok gaz elveszi a jó magnak is az életerejét, gátolja fejlődésében. Ez a megfontolás is arra segít, hogy alázatosak legyünk – és bűneinket mindvégig irtogassuk.
(Az örökélet forrásai…)