A szentség az egyéniség legmagasabb hatványa; az „én” periférikus és centrális tényezőinek benső egysége; a tudatnak egy cél, egy eszme szolgálatába való állítása: ez a cél az Isten. A szent hasonlít a zsenihez, a lángészhez, a nagy emberhez annyiban, hogy benne is hatványozódnak az erők, a lélek erői, amíg azonban a zseni, a nagy ember nagysága rendszerint egyoldalú, egyirányú egyéni képesség, mely a természettől adatott (tudós, költő, művész, hadvezér), a szent nagyága nem az egyes tudati erők hatványozódásában van, hanem a tudati erők erkölcsi célú koncentrációjában; a szent alapjában véve nem mindig potenciált lelki képességekkel is eléri az erkölcsi nagyságot.
A zseni nagysága túlnyomóan az értelmi erőkből ered; a szenté az akaratiakból… A szent nagysága erkölcsi téren nem tűr foltot, hiányt, ha életkörülményei bizonyos egyoldalúságra kényszerítik is; a zseni természetes képességei is, erkölcsisége is egész egyoldalúak maradhatnak. A szent, bár élményei – főként a misztikusoknál – gyakran hasonló jellegűek, énjét a szabadság világába emeli föl. A szentség hatványozott aktivitás.
(A szentek lélektana)