Megszoktuk már, hogy a mai világnak a középkoritól való különbségét a gyárkémények és a kőcsipkés tornyával égbeszökő dóm egymás mellé állítása jelképezze. Ez a szimbólum sokat mond annak, aki kultúrák arcáról tud olvasni. A dómok a város szívében álltak, napkeltekor feléjük indult a nép; a gyár – bármen˝ˇnyire tolakszik befelé – kénytelen megállni a kültelkeken.
Beszél az élet, a lélek tartalmáról; a dómok világában harangszó volt a lélek ébresztője, orgonaszó és korális 35 volt a nyitánya, istenimádás, áldozat volt a tartalma. Ma szirénabúgás a hívogató, a kenyérgond az ébresztő, az élet melódiáját a gépek zúgása, kattogása adja, merő hangzavar káoszában őrli az élet malma az embert. Mi más volt az élet ritmusa akkor, midőn a nappal és az éjjel változását jelezték a tornyok és az éjjeli őrök, az egyházi év a jelen időbe állította a vasárnapok és az ünnepek színes hangulatával az örök ember Krisztusból születő, vele küzdő, szenvedő, feltámadó életritmusát, és ez az élethullám végigáradt a társadalom rétegein, emelte a hétköznapok egyhangúságát, mint a kéziratok iniciáléi a sorok betűseregét.
(Az imádság értékelése…)