Hogy a vallás is sajátos típusokat teremt a természetszemléletben, az magától értetődő. A vallásos tudatnak jellemző sajátsága, hogy mindent saját fényében akar szemlélni, hogy látszólag egészen távolálló jelenségeket is belekapcsol a vallás centrális eszméinek hatáskörébe. A veréb a háztetőn – és a hajhullás – a hegyi beszédben is a Gondviselés eszmekörének a szemléltetői.
Aki a hitéből él, akinek a lelkében a hívő világnézet és a tudomány összhangban állnak, az megtalálja a maga helyét a természetben és a természetet is el tudja helyezni Istenhez való viszonyában. A keresztény misztikus egyáltalán nem áll idegenül a természet világában, érzi, tudja, hogy rokonságban áll a nagy természettel. Ez a rokonság onnét ered, hogy az embernek is, a természetnek is egy az atyja, mindkettőjüknek a mennyei Atya adta a ruhát, a díszt, a táplálékot – a hegyi beszéd szerint. És egy a célja: dicsérni, magasztalni – ki-ki a maga módján és tehetsége szerint – az Istent. A keresztény misztikus mivel a világfölötti Istent látja sokféle módon a természetben, ezért érzésvilága megittasodik a természet szépségétől!
(A misztikus természetszemlélet alapjai)