A szentségi Krisztus teljesíti be a teremtés célját: az Isten dicsőségét.
Isten a maga dicsőítésére teremtette az egész világot. Kiárasztotta a világra az ő bölcsességét – és a világban ott ragyog annak rendjében és célszerűségében: az Isten bölcsessége.
A virágos rét és a csillagos ég – hirdetik az ő szépségét. A mindenség nagyságában az ő végtelensége tündöklik, a természet erőiben, a tenger hullámaiban, az ég viharában – az ő hatalma. Ezért szólítja fel a zsolozsma az egész természetet – az Isten dicsőítésére.
A világnak istenmagasztaló kórusában az ember az, aki öntudatosan ismeri fel a Teremtőt a természetben, a Megváltót Jézus emberi testében, a Megszentelőt – az ő műveiben.
Csak az ember – mégpedig a megváltott, megszentelt ember – tudja Istent méltón dicsérni, csak rajta ragyog fel igazán az Isten dicsősége.
A megváltott, megszentelt ember is csak azért nyújthat az Istennek méltó dicséretet, mert Krisztus képére, hasonlatosságára született újjá az ő vérének ereje által.
(Az örökélet forrásai…)