Gondoljuk magunkat a betegágyra. Imádkozzunk, hogy utolsó óránk olyan legyen, amilyennek szeretnők remélni és amilyennek óhajtja – az Egyház. Mert, az Egyház ugyanúgy készít elő minket az utolsó útra, mint ahogy Krisztust mennyei Atyja előkészítette. Mirajtunk is beteljesedik az Úr halálküzdelme. De sok különbség lesz a kettő között. Testünk, amelynek feloszlását saját bűneink is siettették, sokkal gyengébb lesz. Pedig men˝ˇnyire óvtuk, védtük, mennyit költöttünk táplálásáras, hogy vigyáztunk alakjára, szépségére! Mind nem segít. A test pedig erőtlen. És a lélek? Még azt sem ígérhetjük magunknak, hogy akkor „kész” lesz! Mire lesz készen? Hátha súlyos bűnben lep meg a halál; hátha ép a bűnnek szekerén száguldunk – vesztünkbe? Mire lesz készen? Hogy a kárhozatba merüljön? Annyi biztos, hogy ha a halál éberen talál, akkor „szomorú lesz a mi lelkünk is mindhalálig” De ezt a szomorúságot nálunk elsősorban saját bűneink fogják okozni. Jaj nekünk, ha megkésünk, ha még akkor el nem törölt halálos bűnök miatt kellene bánkódnunk, amikor már ránk száll az éj, és a sötétség hatalma elnyel bennünket!
(Az örökélet forrásai…)