Az ember érezvén magában a tudásnak és a szabad cselekvésnek isteni vonásait, e kísértésben elbukott, mert az Isten képmása helyett Isten akart lenni. Ha egy márványt a művész kezd kidolgozni és utána kontárnak kerül a kezébe, azt a pár grandiózus vonalat is elrontja, amelyet a művész már kiemelt a kőből. Így jár az emberi lélek is, ha az alkotó Isten helyett saját kontár kezébe jut, azt a megkezdett isteni hasonmást is elrontja magában, melyet az Isten rajzolt bele. Nem föltűnő-e, hogy az Istentől elszakadt ember ép a teremtő független aktivitását veszti el, a lélek szabadságát pazarolja el, és él helyette oly életet, mely az anyagiasságnak, rabságában tengődik? Nem látszik-e világosan ezen, hogy Isten nélkül az ember visszasüllyed állati színvonalára, hogy az emberi méltóságát, értékét, az Istentől való függés állandó tudta, a vallás őrzi meg? És nem mutatja-e az emberi élet képe azt a tényt is világosan, hogy az Istentől való függés nélkül alkothat ugyan az ember gyárat, gépet, fejlesztheti az anyagi kultúrát, de a lélek reflexióját elveszítvén, képtelenné válik a szellemi élet megértésére, anyagelvűségbe süllyed és egyúttal önmaga fölött való uralmát veszti el?
(Isten képe az emberen)