Sokakat régóta foglalkoztat, hogy miért történnek úgy a dolgok, ahogy tapasztaljuk őket? Miért büntet, vagy jutalmaz a Sors minket? Miért pont akkor? Miért pont ott? És egyáltalán, miért és hogyan? Van erre egyáltalán válasz? Bizony van. Kinek-kinek saját világnézete szerint fogalmazódik meg a számára helyesnek vélt válasz, ám minden esetben ugyanaz a lényeg működik mögötte.
Az ember egy nagyon érdekes lény, mert folyamatosan teremt. Ha fizikai oldalról közelítjük, mondhatjuk azt, hogy minden cselekedete valamilyen következményt hoz létre, mely hatással van a körülötte lévő emberekre, illetve világra. Az egyik leginkább szemléletes példa erre a környezettel kapcsolatos tevékenységünk, mondjuk egy bánya, ahol az ember a természet által létrehozott hegynek egy részét egész egyszerűen elhordja. Lépjünk azonban eggyel magasabb dimenzióba és nézzük meg, mi történik, amikor egy másik emberrel beszélgetünk. Megosztjuk vele a gondolatainkat, elmondjuk neki a véleményünket. Sok esetben – legyünk őszinték önmagunkhoz – nem csak a saját gondolataink, hanem az általunk másoktól hallottak is továbbadásra kerülnek, persze némileg átalakítva. Vagyis egy gondolati láncot hozunk létre, pusztán azzal, hogy beszélünk a másik emberrel. Az általunk átadottak pedig nyilván valamilyen formában befolyásolni fogják a másikat, csakúgy, mint ahogy az velünk is történt. A befolyásolhatóság mértéke persze nagyon személyiség függő de valamilyen hatás biztosan van. Sokszor ez a hatás a tudatunkban meg sem jelenik, hanem észrevétlenül bekúszik a saját gondolati világunkba és ott is marad.
Amikor az ember képessé válik arra, hogy önmagát kívülről szemlélje, hirtelen egész más megvilágításba kerülnek dolgok. Ilyenkor ugyanis az észrevétlenség megszűnik. Rajta tudjuk kapni a bekúszni szándékozó gondolatot. Nem kell azonnal elfogadni és nem szabad azonnal elvetni sem. El kell tudni dönteni, hogy mennyire lehet benne igazság, illetve hogy mi a valódi szándék mögötte. Ha a szándék oldaláról nézzük, sokszor találkozunk azzal, hogy mások megpróbálnak ránk erőltetni valamit. Függően attól, hogy ki az, akivel beszélgetünk és milyen kapcsolat fűz minket hozzá, megtörténik az is, hogy szeretetből igyekeznek valamit elmondani nekünk. Mert látják, hogy az, ami bennünk van, úgy és abban a formában nem helyes, vagy nem jó. Itt nem erőltetésről van szó, „csupán” szeretetről és önzetlenségről. Azt szokták mondani: „nézd meg, hogy egy ember hogyan bánik azzal, akitől semmit nem szeretne, és megtudhatod, milyen valójában.” Kis túlzással, de tökéletes az állítás, mert az önzetlen tettek azok, amik a másik valóját igazán helyesen mutatják. Ha szerencsések vagyunk akkor egy kapcsolatban nyílik arra lehetőség, hogy a másik önzetlen oldalát megtapasztaljuk. Ez nagyszerű ajándék, mert olyan szituációkban tudunk tapasztalatra szert tenni, amelyre máshogy nem biztos, hogy lehetőség nyílna.
Nézzük megy egy rövid pillanatra, milyen folyományai lehetnek még a teremtésnek. A gondolatok előbb-utóbb tettekké formálódnak és a tettek nyomán létrejönnek, vagy megváltoznak a fizikai világ tartalmi elemei. Ebben a tekintetben az álmok ugyanilyen gondolatok, azzal a különbséggel, hogy nem egy másik fizikai lénytől kapjuk őket. Onnantól azonban, hogy befogadtuk őket, sokkal bensőségesebb a viszonyunk az álmainkkal, hiszen minden tekintetben a sajátjaink. A gondolatok és az álmok előbb-utóbb megtalálják a maguk útját a fizikai világba, amennyiben ott keresnivalójuk van és ha tiszta szív társul bennünk hozzájuk. Sokszor megdöbbenünk, amikor ez a fajta teremtés átszűrődik a fizikai világba, hiszen két tökéletesen különböző dimenzió között kapcsolat jött létre. Ez az a pont, amivel nem nagyon tudunk mit kezdeni. Az ok roppant egyszerű: azért tudott létrejönni, mert helye van bennünk, mert dolga van velünk. Azonnal adódik a következő kérdés: pontosan mi a dolga velünk?
Képzeljük el, hogy az életünk folyamatának része az, hogy egyfajta mozgó járdán haladunk, ahol előttünk is, mögöttünk is vannak emberek. A mozgó járda mellett vannak mindenféle formájú, színű ajtók. Az egyik zárva van, a másik tárva nyitva, a harmadik lelakatolva, a negyediket a szél csapkodja és így tovább. Egyetlen dolgot nem tudunk megtenni, nem lehetséges visszafelé menni, pusztán arra van mód, hogy a járdáról lelépve nyugalomban megálljunk egy ajtó előtt. Vagyis egy elszalasztott ajtó ugyanabban a formában – a mozgó járda útját követve – nem tud viszatérni. Egy lehetőség mégis van, de erről majd egy kicsit később.
Ha lenne lehetőségünk benézni egy ajtón, de nem tesszük meg, megfosztjuk magunkat a tanulásnak a lehetőségétől. Attól, hogy benézünk, nem vesztünk semmit, sőt nyerünk, hiszen tanulhatunk. Lehet, hogy olyat fogunk meglátni, ami nem lesz túl felemelő, sőt akár kifejezetten fájdalmas is lehet, de feltétlenül előnyünkre válik, hiszen egy ismerettel, egy tapasztalattal gazdagabbak lettünk. Persze ez nem azt jelenti, minden egyes ajtót fel kell „tépnünk”, ami utunkba kerül, de azokon, amik résnyire, vagy teljesen nyitva vannak, bizony érdemes bekukkantani. Lesznek olyanok is, amikre az lesz kiírva, hogy ne zavarjanak, de lesz olyan is, ami bár azt mutatja, hogy csukva van, de érzi az ember, hogy kopogni kell és ide be kell nyitnia.
A küszöböt nem feltétlenül kell átlépnünk, de ha van rá lehetőségünk – bölcs mérlegelést követően – érdemes lehet belépni. Ha egy szobát egy kis világnak tekintünk, elmondhatjuk, hogy kintről benézve teljesen más képet mutathat, mint odabent. Repülőn szállva New York felett teljesen más képet kapunk, mint az ötödik sugárúton sétálva, vagy a 74. utca keleti részén lévő kis kávézóban, ahol mindig kicsit száraz a fánk, de annyira finom lekvárt sehol máshol nem tesznek bele. Ha beléptünk egy új világba, más dimenziók nyílhatnak meg előttünk. Ekkor ugyanis ez az új világ elkezd ránk hatni. Ugyanúgy, ahogy egy beszélgetés során a másik ember gondolatai hatnank ránk. Itt annyi „csupán” a különbség, hogy a látvány, a hangulat, az érzések beszélnek. Igyekeznek valamit elmondani arról, ami számukra a valóság. Próbálják kifejezni a saját érzéseiket, a saját világnézetüket, a saját véleményüket mindarról, amit nekik a létező valóság jelent.
Igyekezzünk ne kényszerből dönteni. Hagyjuk érvényesülni a szabad akaratunkat. Vannak bizonyos dolgok, melyek egy élet során adottnak tekinthetőek. A teremtés és a szabad akarat azonban ezeket szinte korlátozás nélkül felülírhatja és felül is tudja írni. Hagyhatjuk, hogy vigyen minket a mozgó járda és csak be-be kukkantsunk a nyitva lévő ajtókon. Ekkor nem élünk azokkal a lehetőségekkel, melyek számunkra nyílhatnának, mert nem tudjuk, vagy nem akarjuk őket észrevenni.
Amennyiben nem a sodródás mellett döntünk, akkor az újként felfedezett kis világban szemlélődve érszrevehetjük, hogy belül van egy másik ajtó, ami ismét felfedezésre várhat. Innen pedig kezdődhet a folyamat előről. Persze dönthetünk úgy is, hogy az eredeti ajtón kimegyünk és visszalépünk a mozgó járdára, ami majd visz minket tovább. Ez a kényelmes, de nem biztos, hogy bölcs megoldás. A felfedezett új világ következő ajtaján belépve ugyanis megint valami új tárulhat elénk, amelyre ugyanúgy igazak az eddig elmondottak. Ajtók láncolatain helyesen átlépve előbb-utóbb megtapasztaljuk, hogy egy adott szobának több ajtaja is van, melyek ki- és bejáratként egyaránt tudnak működni. Hamarosan pedig ráébredünk arra is, hogy világok és dimenziók között
létezik átjárás, csak ismernünk kell az utat, tiszta szándékkal kell lennünk és nyitottnak kell maradnunk. Ha mindezt meg tudjuk őrizni önmagunkban, akkor olyan tapasztalatokra és ismeretekre tehetünk szert, ami későbbi utunkat könnyebbé, boldogabbá és teljesebbé teszi. Segít elvezetni az önzetlen teremtés lényegének a megértéséhez, mely nem más mint a valóban feltétel nélküli tiszta szeretet.
Némi tapasztalattal tudni fogjuk, melyik az az ajtó, aminek a küszöbét átlépve fel kell fedezni a mögötte rejlő világot és melyik az, ahol benézve elegendő benyomást szereztünk és tovább akarunk lépni. Van azonban itt egy csapda, amibe könnyen beleléphet az óvatlan ember. Ez pedig a felületesség és az előítélet veszélye. Bepillantva valahová könnyen átsiklunk olyan dolgokon, melyeket észrevenni nagyon fontos lenne. Hamar tudjuk azt mondani, hogy „ilyet már láttam, ez szinte ugyanaz, mint a másik volt …” Itt játszik velünk a tudatunk. Ugyanis az történik, hogy óhatatlanul kezdünk összehasolítani nem összehasolítható dolgokat, nevezetesen érzelmeket fizikai tapasztalásokkal. Érzelmet, csak érzelemmel lehet összehasonlítani. Fizikai tapasztalatot csak fizikai tapasztalattal. Azt megtehetjük, hogy az érzelmek eredményeként születő fizikai tapasztalásokat hasonlítjuk össze, de itt jön a második csapda, az előítélet. Ekkor ugyanis régebbi történéseket igyekszünk párhuzamba állítani a pillanattal és nem biztos, hogy helyes analógiát fogunk találni. Hagyni kell a látottakat, a tapasztaltakat hatni. Ahhoz, hogy helyes kép és helyes következtetés alakuljon ki bennünk, időre van szükség. Ez a tapasztalat összetettségétől függően óráktól egészen hetekig, sőt néha akár hónapokig terjedhet.
A teremtést nem szükségszerűen világ-teremtés méretűnek kell felfogni. Egy lehetőség létrehozása ugyanolyan teremtés. Különösen akkor, ha tudatosan történik. Amikor szeretettel gondozzuk a földet, majd elvetjük benne a búza magját és gondoskodunk arról, hogy növekedhessen, teremtettünk. Annak a lehetőségét teremtettük meg, hogy a mag kicsírázhasson, növekedésnek indulhasson és teremhessen. Ha a feltételeket nem hozzuk létre, megfosztottuk magunkat attól, hogy az új megszülethessen. Ha a feltételek megszülettek és úgy érezzük, hogy létre kell jönnie egy újnak, akkor ha tiszta szívvel állunk a teremtésünk előtt, akkor a csírából megszületik az új élet és mi boldogan szemlélve leszünk valódi és igaz ön mag-unk.
