Kívülről csak egy torony, ami világít. Távolról: támasz az utazónak, biztonság és az egyetlen stabil fény az éjszakában – végig két világ: föld és óceán határán. Két teljesen külön világ és mégis részben ugyanaz. A föld mindig stabilitást, biztonságot ad, hiszen szilárd. Legyen bármekkora vihar, bármilyen elemi csapás, a föld ott marad. A föld mindig biztos pont. Ezzel szemben a víz folyamatos mozgásban van, amikor látszólag nyugodt, akkor is tud rajta inogni a hajó.
Játtszunk el kicsit a gondolattal, hogy víz felszíne alatt vagyunk 50-60 méterrel. Mit érzünk a a felszín felett tömboló viharból? Talán annyit, hogy a nap fényéből nem szűrődik anny alább, mint nyugodt időben. Vagyis arra juthatunk, hogy nézőpont kérdése a vihar és a nyugalom. Ha másként válaszolunk, mondhatjuk azt is, viszonyítás, elhelyezkedés kérdése. Persze ez semmit nem von le abból, hogy a vihar közepén állva bizony minket is erősen megtépázhat a szél és csúnyán el is tudunk ázni. Szükségünk van tehát tájékozódásra. Tudnunk kell, nyugodt időben is, hogy hol vagyunk, merre tartunk. Napfényben és szélcsendben ez nem tűnik túl nagy kihívásnak, hiszen körülöttünk béke honol, van időnk, erőnk és türelmünk pontosan meghatározni a helyünket. Sötétben már nehezebbé válik a dolog, hiszen a békét és a nyugalmat érezzük, de nem látjuk. Elveszítettük érzékelésünk egyik fontos alapját. Csak a közvetlen környezetünket látjuk, ami tőlünk egy-két méterre helyezkedik el. Szerencsésebb esetben ilyenkor kisegít a tudatunk, aki azt mondja, hogy légy nyugodt, hiszen dolgok pont ugyanott és pont ugyanúgy vannak, mint nappal, csak most nem látod. Így hát idézd fel, ahogy a fényben látod és lásd most is. Ha ez sikerül, akkor az azt jelenti, hogy a hitünk és a tudatunk harmóniában van egymással és nem nagyon van bennünk szorongás. A szorongás furcsa jószág. Próbálja elvenni a hitünket és igyekszik olyan dolgokról meggyőzni, amelyek matematikailag lehetségesek bár, de egyáltalán nem szükségszerű, hogy velünk akkor és ott bekövetkezzenek. A félelem is hasonlóan működik. Általában attól félünk, amit nem ismerünk, amit nem tudunk irányítani. Amit ismerünk, azt sem kell szükségszerűen irányítani, de ha tudjuk, hogy valami hogyan működik, akkor számunkra kiszámítható a viselkedése, vagyis majdnem olyan, mintha irányítani tudnánk: optimális esetben nem okoz meglepetést.
Eddig nyugalmi állapotról beszéltünk, melynek alapvetően a béke és a kiszámíthatóság a fő ismérve. Tekintsünk egy kicsit más irányba és nézzük meg, mi történik, ha a nyugtalanság, az izgatottság válik meghatározóbbá. Ilyen esetekben egyre inkább kezd felértékelődni bennünk a racionalitás. Törekszünk arra, hogy utat találjunk a béke és az egyensúly felé. Először önmagunkban, majd utána környezetünkben is. Sokszor tudattalanul cselekedjük mindezt, mert egészséges esetben az ember természetes közege a harmónia. Keressük azokat a már megismert módozatokat, melyek az adott helyzetben alkalmazhatóak lehetnek és igyekszünk mihamarabb sorban megcselekedni őket. Amennyiben már van tapasztalatunk a helyzettel és az alkalmas eszközökkel kapcsolatban, akkor önmagunkban már részben nyugodtak vagyunk, hiszen ismét a kiszámíthatóság vált meghatározóvá.
Bonyolódik a feladat akkor, ha a helyzet ismeretlen, vagy nem rendelkezünk a megoldáshoz bejáratott eszközökkel. Különösen akkor lesz komplikált és kilátástalan a dolog, ha a helyzet is ismeretlen és megoldási eszközt sem találunk. Ilyenkor általában hihetetlen erővel nyúlunk a racionalitáshoz és minden eddig megoldott problémánk tapasztalataihoz. Nagyon gyorsan elkezdünk teljesen más megoldásokat az adott helyzetre alakítani. Szigorúan a racionalitás alapjain maradva,
hiszen akkor és ott az az egyetlen út a fizikai valósághoz. De pontosítsunk! Csupán az elménk mondja azt, hogy ez az egyetlen út. Pedig messze nem így van! Az érzelmi valóság pontosan ugyanolyan létező, mint a fizikai, „csupán” más szabályok szerint működik. Az ember azonban sokszor hajlamos félretolni az érzelmeket a fizikai dolgokért. Ez az esetek nagyobb részében helyes is lehet, ám a fennmaradó részben semmiképp nem az. A fizikai valóság sokszor űz játékot az emberrel, hiszen a megérinthető, megnézhető, meghallható tapasztalásra épít. Másra nemis tud építeni, hiszen ezek a fizikai világ alapjai. Az érzelmek fizikailag nem megtapasztalhatóak. Ezért a fizikai világ igyekszik elhitetni velünk, hogy az érzelmekről lehet ugyan gondolkodni, de a mindennapokat nem az érzelmek működtetik, hanem a fizika. Ezt nagyon sokszor hajlamosak vagyunk elhinni, különösen akkor, amikor nem a béke és a nyugalom az életünk jellemzői. Gondoljuk csak el, mi történne, ha az érzelmeket kizárnánk az életünkből? Gépekké válnánk, mely mozog, cselekszik és a bejövő dolgokat átalakítja.
Nem tehetjük meg önmagunkkal szemben, hogy az érzelmeket kizárjuk. Hinnünk kell a lelkünk nyugalmának biztosításában. A léleknek ugyanúgy szüksége van a nyugalomra és a békére, mint a testnek. Mindkettőnek meg kell tudnunk adni e nyugalmat. Vannak olyan helyzetek, amikor hallgatnunk kell a lélek kérésére.
Viharban a világítótorony a parttól 10-20 mérföldes távolságból sem formáját, sem színét tekintve nem kivehető. Csak annyit látunk, hogy világít. A többit a tudatunk teszi hozzá. Nem reménytelen a helyzetünk, mert tudjuk, hogy 10-20 mérföldre ott a stabil part. Ott a másik világ, amit jobban ismerünk, ami kiszámíthatóbb. Fordítsuk meg azonban a kérdést. Mitől érezzük magunkat a viharban „nem biztonságban”? Kisebbek és kiszolgáltatottabbak vagyunk a hajóban a tengerrel és a viharral szemben, mint a szárazföldön lennénk. Ez így önmagában igaz. A félelmünk alapja azonban nem a tenger és a vihar, hanem a dimenziós különbség. Nevezetesen, hogy amin vagyunk az nem akkora, mint ami a biztonság érzetét nyújtani tudná. Növelhető lenne-e képzeletben akkorára a hajó mérete, hogy biztonságban érezzük magunkat? Persze. Ez csak a vihar és a hajó méretei közötti arány kérdése. Mindig van akkora hajó, ami kiállja a vihar próbáját? Itt is azt kell mondanunk, hogy igen, van. Különösen akkor, ha nem fizikai dimenziókról beszélünk, hanem a lélek világában kalandozunk. A lélek – tudjuk jól – érzések alapján működik. Itt pedig már úgy tehetjük fel a kérdést, hogy létezhet-e olyan lelki menedék, mely meg tud óvni bármekkora körülöttünk támadó vihartól? Létezhet-e olyan stabilitás, mely nem engedi a legnagyobb szélnek sem, hogy feldöntsön minket? Azt kell mondanunk, hogy igen, létezik! Nyilvánvalóan egészen más kérdés, hogy tapasztaltuk-e már ezt a fokú biztonságot? Sajnos sokszor azt kell mondanunk, hogy nem. Elsősorban azonban azért nem, mert nem tudjuk önmagunknak megteremteni: szükség van hozzá egy másik emberre. Csakúgy, mint egy hatalmas viharban nem a fa védi meg önmagát, hanem az a cölöp, mellyel összekapcsolja a kötél, ami stabilan tartja, ami a biztonságot adja. Általában valamilyen biztonság mindig van az ember mellett, hiszen különben nagyon elveszettnek éreznénk magunkat. Ezek a legkülönbözőbb formájú és fajtájú dolgok lehetnek. Van akinek a pénz – másoknak tárgyak, vagy helyek. A valódi menedék azonban a szeretet. A szeretetnek van egy nagyon kedves és jó tulajdonsága: nincs legnagyobb mérete. A szeretet végtelen is tud lenni, sőt ideális esetben az is. Egy másik sajátossága, hogy nem statikus, nem áll meg sosem: mindig áramlik. Lelkek, emberek között. A szerelem ennek a szeretet áramlásnak egy egészen csodálatos formája. Itt ugyanis minden dimenzió képviselteti magát. A két ember egymásban lesz egy új egész – azzal, hogy saját énjük megmarad, de kölcsönösen feloldódnak egymásban. Így tud megjelenni egy igazi kapcsolatban a végtelen biztonság. Hiszen a másiktól kapott – vagy ha tetszik – a másikban meglelt biztonság önmagunk számára végtelenné tud válni, mert folyamatosan áramlik. Mert nem tud elfogyni. Mert bizonyos tekintetben önmagunk vagyunk a forrása. Azzal pedig, hogy mi
is végtelen forrás vagyunk, teljessé válik a kapcsolat. Ez az amit a régi beavatottak láttak egy házasságot tervező pár esetében. Ők akkor adták áldásukat, ha látták, érezték, hogy ez a végtelenség ki tud alakulni a két ember között. Manapság egyre ritkább és egyre nagyobb adomány, amikor ezt két ember meg tudja találni egymásban.
Engednünk kell, hogy a lélek megtalálja a nyugalmát. Csak akkor tud békében élni, ha ezt az áramlást élni tudja, ha rajta keresztül történik. Akkor érzi magát biztoságban, ha ez az éramlás veszi körül. Ilyenkor pedig a lélek sugárzik. A fizikai test pedig tudja, hogy az átverés nem sikerült, mert a lélek magasabb lényegű, mint a test. Ugyanakkor nyugalomra is talál, mert tudja, hogy a lélek békéje megóvja őt is.
Így tudják a fény tornyai az óceánok békéjét őrizni és mutatni. Emlékeztetnek arra, hogy földnek és víznek harmóniában kell együtt élni, ám tudni kell, hogy melyik világban mi a bölcs teendő. A tenger ereje nagyobb, mint a szárazföldé. A tenger – ha nincs harmóniában a szárazfölddel, elegendő idő alatt a hatalmas sziklából először követ, majd kavicsot, végül homokszemet csinál. Ugyanezt teszi testünkkel a lelkünk is, ha nem őrizzük meg a békét és a harmóniát kettejük között. A lélek békétlensége nyomán a stabil szikla homokszemmé lesz.
A bölcs kapitány tudja, hogy a hajóján, a helyes irány megtalálása még messze nem jelenti, hogy sikerrel célba fog érni. Ha a hajón csak az egyik oldalon van teher, akkor ki fog billenni az egyensúlyából. Ha ez az állapot tartóssá válik, a hajó először csak nehezebben irányíthatóvá válik, ám viharosabb időben fel fog borulni és el fog süllyedni. Törekedjünk hát az egyensúly elérésére és megtartására és így igyekezzünk célunk elérésére.
